Kisváros

Nagyon-nagyon régóta készülök megírni ezt a szerény dolgozatot, de valami mindig közbejött. Valami mindig fontosabb volt. Hát persze, mert a kisvárosok nincsenek annyira előtérben. Pedig belőlük van a több. Ezt még az angol és amerikai beat-, rock- és popzenészek is tudják. Az ő számaikat elemezve jutunk vagy nem jutunk el valamiféle következtetésig: milyen a rock tükrében a kisvárosi lét.
Minimum tizenötféle. Mert most ennyi nótát veszünk górcső alá. Az biztos, hogy a zenészek többsége vidéken készült, de a lemezeik már a nagyvárosokban. Így volt ez Paul (Frederic) Simonnal, aki maga is egy kisvárosban, Newarkban született, New Jersey államban, tehát nem messze New York Citytől. Az én kisvárosom című számában – amikor még nem jöttek divatba a kisvárosok, és a filmek is kivétel nélkül a nagyvárosi Amerikát mutatták – 1975-ben maradandó számot írt az érzésből (igyekszem keveset kommentálni): Az én kisvárosomban / úgy nőttem fel / hogy Isten mindnyájunkon rajta tartja a szemét / és akkor hűséget esküdtem ott a falnak / Uram emlékszem / a kisvárosomra // Jöttünk haza a suliból / elrepültem a gyár kapui / mellett a bringámon / mama mosott / és kiakasztotta ingeinket / a piszkos szellőbe // És miután esik / van egy szivárvány / és az összes színe fekete / nem azért mert nincsenek ott színek / csak a képzelőerejük hiányzik hozzá / minden ugyanolyan / mint régen / az én kisvárosomban
Refrén: Semmi csak a holtak és halni készülők / újra az én kisvárosomban vagyok / [még egyszer ismételni]
Az én kisvárásomban [ezt írtam véletlenül] / sosem jelentettem egyebet / mint az apám fia / spóroltam a pénzt / álmodoztam a dicsőségről / fickándoztam mint egy ujj / a puska ravaszán / semmi mást nem hagyva hátra / mint a holtakat és a haldoklókat
Bizony, mit nem adnék, ha valaki megint azt mondaná rám:
Jé, ez a Temesi Feri fia.
De csak a fiamra mondhatja ezt bárki, mert Dániel Szegeden végzi épp az egyetemet, amely a magyaroknak nagyváros, de a világban csak egy kicsi. Ha nem is annyira, mint az a sok ezer kisvárosnak nevezett képződmény, amely két keresztben álló utcából áll Amerikában. Vagy a domboldalon elszórt kis pasztellszínű dobozokból. Mint Malvina Reynolds híres számában (1962), amelyet a jó öreg lázadók, Pete Seeger meg Woody Guthrie is énekeltek volt valamikor: Kis dobozok a domboldalon / Kis dobozok olcsó ócska anyagból / Kis dobozok, kis dobozok mind egyformák…
És a házban lakó emberek mind egyetemre jártak / Ahol betették őket egy dobozba és mind ugyanolyanként jöttek ki / És lettek orvosok lettek ügyvédek lettek vállalatvezetők / mind vacak anyagból gyúrva és mind ugyanolyanok mint a másik…
Elég ennyi, hogy lássuk: a felső középosztály elővárosaiból, amelyek pont olyanok, mint egy kisváros, csak elegánsabbak, néha nehezebb kitörni, mint egy valódi, isten háta mögötti kisvárosból.
A Főnök, vagyis Bruce Springsteen már nem végzett egyetemet, mint Paul Simon, és ez meg is látszik a költészetén: úgy töri a sorokat, mint más a perecet. De még ezzel is divatot teremtett (lásd Kispál és a Borz). Ő is New Jerseyben született, mint Simon, de ő nem zenész-, hanem kőkemény melóscsaládba (1949-ben, jó év az), amelyből szinte képtelenség kitörni. Az én szülővárosom című száma éppenséggel e kitörés lehetetlenségét mutatja be, akár Malvina Reynolds, amikor a dobozolók gyermekeinek életéről ír: Nyolcéves voltam és egy tízcentessel a kezemben futottam / a buszmegállóhoz hogy megvegyem az öregemnek az újságot / az ölében ültem abban a régi nagy Buickban és kormányozhattam ahogy áthajtottunk a városon / ő beletúrt a hajamba és azt mondta fiam jól nézz körül mert ez / a te szülővárosod [még háromszor] […]
Most a Fő utca keresztbemeszelt ablakai és az üres boltok / Úgy látszik mintha senki nem akarna ide lejönni többet / Bezárják a vasúti síneken túli textilüzemet / A művezető azt mondja ezek az állások elmennek a városból fiúk és soha nem jönnek vissza / A ti szülővárosotokba [még háromszor]
Az utolsó versszak vége: … Harmincöt vagyok van egy saját fiunk már / Tegnap este beültettem a kormány mögé és azt mondtam neki fiam nézz jól körül / Ez a te szülővárosod [nincs ismétlés, csak zeneileg]
John Cougar Mellencampnak hiába „Puma” a beceneve, a pumák nem lopnak, ráadásul stílust, mint ő tette Bruce Springstennel. A szöveg azért (a refrént kivéve) hiteles: Egy kisvárosban születtem / kisvárosban élek / Valószínűleg kisvárosban fogok meghalni / Azok a közösségek tudod
Minden barátom olyan kisvárosias / A szüleim ugyanabban a kisvárosban élnek / A munkám is egy kisvároshoz köt / Kevés a lehetőség errefelé
Kisvárosban jártam suliba / Az istenfélelmet azt megtanultam a kisvárosban / Ebben a kisvárosban szoktam álmodozni / Már megint egy unalmas romantikus vagyis én
De láttam én mindent a kisvárosban / Csináltam egy bulit is a kisvárosban / Elvettem egy L. A.-i bigét / Most ő is kisvárosi
Refrén: Nem felejthetem honnan jöttem / nem felejthetem az embereket akik szeretnek / Igen önmagam lehetek ebben a kisvárosban / Az emberek hagyják az legyek ami akarok lenni
Nincs semmi ellenérzésem a nagyvárossal szemben / Elég bunkó vagyok azért ahhoz hogy kimondjam / Nézd ki van a nagyvárosban / De az én ágyam egy kisvárosban van / és ez elég jó nekem […]
A vége persze az, hogy itt is temetik el az arcot.
Egész más hangot üt meg Lou Reed és John Cale az Andy Warholról/hoz/nak szóló albumán, igaz, Andy szemszögéből. És Andy (eredeti nevén Warhola) nem volt mindennapi jelenség. Figyelem, szegedi honjaim, Pittsburgh (Pennsylvania) kisvárosként szerepel itt a maga négyszázezer lakosával.
[…] Honnan jött Picasso / Egyetlen Michelangelo se jött még Pittsburghből / Ha a művészet a jéghegy csúcsa / én a jéghegy alja vagyok
Amikor egy kisvárosban nősz fel / A bőröd ronda a szemed karikás buzi vagy és kövér / Az emberek furán néznek rád / Ha egy kisvárosban nősz fel
Az apám építkezésen dolgozott / ez nem az amire én alkalmas vagyok / hogy mire vagyok alkalmas / arra hogy elhúzzak innét
Gyűlöltem hogy én vagyok a kisvárosi furcsaság / ha már bámulnak bámuljanak New York Cityben / Ahogy ez a rózsaszín szemű festegető albínó / Szabadjára engedi a fantáziáját […]
Amikor egy kisvárosban nősz fel / Tudod, hogy egy kisvárosban fogsz megöregedni is / Egy haszna van egy kisvárosnak / Gyűlölöd és tudod hogy le kell pattannod
A Bronski Beat (őket talán már nem kell bemutatni, angol–skót csapat, 1983-ban alakultak) Kisvárosi fiú című száma engem kicsit a Beatles A lány elmegy hazulról című dalára emlékeztet a Bors őrmester albumról. És akkor beugrik a Beatlestől a Penny Lane kisvárosi idillje, amelyet egyetlen más együttestől nem hallottunk még. Részletes elemzésétől helyhiány miatt eltekintünk: Reggel indulsz / Minden cuccod / elfér egy kis fekete táskában / Egyedül állsz a peronon / A szél és az eső / Egy szomorú és magányos arcon
Anyád sose érti meg / Miért kellett lelépned / De a válaszokat / Sosem találod meg otthon / A szerelmet amire szükséged van / sosem találod meg otthon
Lökdöstek és rugdostak / Mindig magányos srác voltál / Te voltál / Akit cikizni lehetett / Hát meg is tették a városban
Refrén: Menekülj [nyolcszor ismételve]
A menekülő kisvárosi srác prototípusa, a másság, a fiú, aki mindig kilóg a sorból, a legtöbb számban visszaköszön. Milyen ismerős az a kihalt peron, amely mellől elindul egy soha vissza nem térő vonat! A Chumbawamba (Magyarországon gyakran turnézó angol anarchista banda, szintén ’83-ból) Kisváros című rövid számában így szól erről: […] Minden amit tudok / hogy bűnös vagyok mert más vagyok […] / Egy kisvárosban / Mindenki ugyanúgy néz ki / Íratlan szabályok vannak / Ki nem mondott szavak / Összecsomagoljam-e a félelmem és menjek? / Valahogy el kell tűznöm innen / mielőtt ők űznek ki a városból…
Hogy a nagy emberek nagy része kisvárosban született (lásd Betlehem), nem számít a fiúknak. A lányoknak se. Nézzük csak Meredith Brooks (1958-as évjárat) kevésbé ismert Az én kisvárosom című számát. Volt ideje megismerni az ottani életet – Portland City a nevével ellentétben egy Portland melletti oregoni kisváros, ahol mindig esik az eső: Bezárjuk az ajtókat éjszakára visítanak a szirénák / Nem vezetem a kocsimat túl magas a biztosítás / Itt élek a nagyvárosban a szülővárosom messzi […]
Refrén: Ó, odahaza az ember sétálhat az utcán / amikor a nap lemegy az én kisvárosomban / Nem kell magad megvédened senkitől / az ajtókat nem zárják / és egészségben élnek […]
Ehhez képest a Runrig nevű skót népzenei hátterű együttes Rory MacDonald (1949-es eresztés) vezetésével arról énekel, hogy: […] Ugyanaz a nóta de mióta / Az izmok mozdulnak / A meló után / A férfiak ütik egymást / Ha eljött az ideje / Hát próbáld ki magad / E kisvárosi táncban / Ahonnét eltűntek már a románcok…
Viszont Ben Jelen (ejtsd „Jelen”), eme interneten föltűnt divatbábu számából elég a cím is: Gonosz kisváros, s ezzel minden jót elmondtunk róla.
A Lancaster Pennsylvániaban élő, tehát kisvárosi amerikai együttes, a már nevével is magáról mindent elmondó Innocence Mission (Ártatlan Küldetés) szinte vallásos zenét játszik az imént említett jó nevű senkihez viszonyítva. Kisvárosi Blues című számukban: […] Nem tudom elviselni ezt a kisvárosi bluest / Belefáradtam a magányba, nélküled nem tudok élni […]
Hát ez nem túl sok, de mégis több, mint amit a Lynyrd Skynyrd autó- és repülőgép-szerencsétlenségek miatt felbomló csapata ad, ami tiszta kommersz: Jöttünk a városba a fejünket párnára hajtjuk / Tényleg nincs mit tenni / Nézni az órát, készülni a bulira / Nem vagyunk mások, mint ti…
Dehogynem! Igazi kisvárosi csapat a New Model Army az angliai Bradfordból (1980). A Kisvárosi Anglia című számukban így énekelnek: […] A kisvárosi falnak szeme van és füle / a hírek gyorsan szállnak / igaz vagy nem egyre megy […] / semmit nem kockáztatsz semmit sem nyersz / a kisvárosi Angliában / Mert a pint sörön kívül / nehéz mást is megérteni…
Az 1972-ben alakult XTC angol csapat már csak lemezeket ad ki. A kisváros mindennapi történetében olyanokat írnak hogy: […] Ébresztőórákat készítünk a feleségünk számára / Ne kérdezz nincs rá időnk / Kisváros valaki köhög a klotyón / Kit zavarna / Ha lebontanák a Kisvárost?
Azokat, akik, mint ők, „ezer évet vagy többet” töltöttek kisvárosokban, azokat zavarná. Következtetés? Tanulság? Hát ennyi. Semmi. Ha csak az nem, hogy Einstein szerint a vidéki monotónia serkenti az agyműködést. Az biztos, hogy a nagyvárosoknak látképük, a kisvárosoknak lelkük van. S aki azt hiszi Oscar Wilde-dal együtt, hogy ott könnyebb ártatlannak lenni, hát próbálja ki.