Köznapló

Január 21., péntek
Egy nyugdíjas francia elhatározta, luxus-óceánjárót épít, az eredeti méretét nyolcadára kicsinyítve. Azelőtt is készített modelleket, volt tehát praxisa, ám ez más arány, azt jelentette, hogy a hajó legalább húsz méter hosszú lesz. A möszjőt, akit Maurice-nak hívnak, az ötlet hallatán a falu minden lakója hülyének mondta, és nem ok nélkül: Franciaország olyan részén lakik, ahonnan a békák is kivándoroltak, annyira nincs víz. Maurice-t nem érdekelte a sutyorgás, kertjében hamar formálódni kezdett a hajó. Ma ott tart, hogy nyolc év után az óceánjáró csaknem készen áll. Már működik a lift, amely a fedélzetről a hajófenékre visz, elkészült a parancsnoki híd, formálódik a szalon. A kitartó francia szerint a befejezéshez két év kell.
Jó olyan emberekről hallani, akiket nem hagy békén egy álom. Olyan álom, amelyet mindenki lehetetlennek tart, csak ő, az az egy kezd bele, s nem nyugszik, míg valóra nem válik. Egyre valószínűbb, hogy ha a lelkét akarja menteni valaki, manapság csak abba érdemes belevágnia, amire mindenki azt mondja: képtelenség.
A hajóépítőről látott film után gondoltam arra, mi volna, ha követnénk a példát, és bármiféle kicsinyítésben elkészítenénk annak az országnak a mását, amelyre őseink gondoltak: Tündér-Magyarországét. Ha lesz hozzá föld, lesz mérnök is, aki pontosan kitűzi a határait, megjelöli a folyók, a hegyek, a települések, a nevezetes tájak helyét, s utána neki lehet állni.
Ha röhög valaki, ráhagyjuk. Kishitűekkel nincs dolgunk. Nekünk helyre kell állítanunk azt a Magyarországot, amelyet hajdan birtokunkba adott a Teremtő, de mert édenkert, sokan irigyelték tőlünk, és irigylik máig. Újra meg újra kiharaptak belőle egy részt, s akiknek ez sikerült, mindent elkövettek, hogy visszamenőleg igazolják a harapást: meghamisították a történelemkönyvet, újraírták a katasztert, kicserélték a templomok szentjeit: ilyesmikkel nyugtatták nyugtalan lelkiismeretüket.
A tündérország mását azért kéne megépíteni, mert ha elkészül, látványa képes lehet visszaadni a derűt, amely elveszett valahol. Gyönyörködnénk benne, úgy járnánk be minden vidékét, hogy érezzük: ez az a van-volt-lesz haza, amely igazán a miénk, s amelyet ezer éve nem ért Európa.
Önbecsülésünk kertje lehet a kicsinyített Magyarország, amely úgy lenne kisebb, hogy megőrzi nagyságát – a lelki nagyságot. És jönni fognak a kíváncsiak, velük karban az irigyek, hadd jöjjenek! Először úgy néznének mindent, mint a holland liliputi várost, de hamar észrevennék, ez nem turistaatrakció: ez örömkert. Nem azért készül, hogy másokon üssön, hanem azért, hogy tisztában legyen végre az itthoni és az otthoni, de a távolból jövő idegen is: mi a magyar.
Maurice, ha elkészül az óceánjáró, mindenét eladja: a házat, a kertet, a szerszámokat, a kocsit felrakja a hajóra, és elindulnak az asszonnyal a tengerre – attól fogva ott élnek majd. Ez volt az álmuk, és mert volt hozzá hite, megvalósult.
A mi álmunk se hagymázas ábránd, mindaz, amit eddig mondtam, valóra váltható. Kedden utazom egy dunántúli faluba, hogy leüljünk: egy elszánt polgármester, egy remek építész, egy derűs hírverő és mellettük sok tettre kész helybéli. Tizenegy község kezdi építeni hamarosan a Dél Kapuját, olyan kicsinyített tájbirodalmat, amely vonzza mindazt, ami a kultúrateremtő mediterrán világból árad felénk, másfelől sugározza az elszántságot és az erőt – oda, ahol még nincs, de majd lesz.

Január 23., vasárnap
Olvastam a lapokban, hogy az Egyesült Államok hadserege a hét végén lezárja Irak légterét – akkor tartják az első demokratikus választást az arab országban. Talán figyelmetlen voltam, ezért érdeklődöm: ugyan, Irak lezárta-e az Egyesült Államok légterét, merthogy 2004 novemberében ott is demokratikus választás volt?! Ha igen, akkor nem okvetetlenkedem tovább, ám ha mégsem, mondja meg már valaki: mit jelent az a szó, hogy „demokratikus”?

Január 24., hétfő
Brüsszel sem lehet fenékig tejfel. Nyilván sokat esik, mindig ősz van, nagy a tumultus az Európai Parlament büféjében. Hitvány a bulvársajtó, még annál is hitványabb, mint felénk, ennek tudom be azt a mondatot, amellyel a szocialisták kinti képviselője, Hegyi Gyula lepett meg minket. Vannak, akik már ismerik, akik meg nem, azok fogadják felállva a Brüsszelben ihletett kijelentést: „Krisztus tanításában biztosan nem találunk olyan szavakat, mint párt, mint nemzet, Fidesz, magyarság, választás.”
A politikai bulvár eme gyöngyszemére akár legyinthetne is az ember, ám van a mondatban egy szó, amelyen megakad a szem: „biztosan…” Ezt olyankor írja le valaki, ha nem biztos a dolgában. És mikor nem biztos benne? Ha, mint esetünkben, nem ismeri a Bibliát, s az a „biztosan” attól védi, ha netán egy apokrif tanításban urambocsá! mégis szó esne a Fideszről…
Aki ilyet ír, azzal kár vitát kezdeni, az hadd sétáljon meggyőződésével és övéivel a brüsszeli folyosókon. Van viszont Hegyi képviselő úrnak egy szintén szocialista képviselőtársa, neki munkaköri kötelessége olvasni a Bibliát, és fölöttébb tanulságos összevetni, milyen helyzeteket teremt, ha valaki úgy szól róla, mint Hegyi képviselő úr, aki nem ismeri azt, vagy mint Donáth tiszteletes és képviselő úr, aki annyira ismeri, hogy ha kell, ha nem, folyton idéz belőle.
Történt pár éve, hogy egy tévévitában a politikus lelkipásztor hatásosan szerette volna jelezni, milyen tájékozatlan az előtte szóló, és szokása szerint a Szentírásból idézett néhány sort. Abból a könyvből, amelyet a jelenlévők közül biztos ő ismer legjobban, a műsorvezető is elkönyvelte, hogy a vitatott kérdésben az ellenfélnek több szava nem lehet. Nem is lett volna, ám ott ült a vitázók közt Páskándi Géza, aki jól ismerte, és folytatta a Bibliából idézett sorokat. Mit ad isten, a folytatás éppen nem Donáth tiszteletes urat igazolta, hanem a másikat, aki pár pillanattal korábban vesztesnek látszott.
Ha megkérdezem, Krisztus azt hagyta-e tanítványaira és híveire, hogy úgy szabják át az ő tanításait, ahogy egy párt, egy nem túl dicsőséges múltú párt érdekei kívánják, tessék mondani, hol adják meg az autentikus választ: a templomban vagy a Köztársaság téren? Ó, mi ehhez képest Hegyi képviselő úr légipostán érkezett mondata? Elhaló, gyönge légyzümmögés.

Január 27., csütörtök
Mély megrendüléssel tudatom, hogy ötvenhat éves korában elhunyt dr. Klärmann Bernát kolozsvári ügyvéd, aki Karácsony Benő néven íróként ismert, s mint ilyen, az erdélyi irodalom legjobbjai közé jutott. Onnan már csak egy útja volt, vagonban tette meg, és nem vitte magával keserédes regényeit: a Napos oldalt és A megnyugvás ösvényein-t. Halálának helye Auschwitz (ma Oswiecim Lengyelországban), ideje 1944 őszének egyik szörnyű napja. Gyászolják fogyatkozó olvasói és megrendült tanítványa: Végh Alpár Sándor. Minden külön értesítés helyett abból az alkalomból, hogy hatvan éve szabadult fel a haláltábor, és a felszabadítók nem találták élve barátomat, példaképemet.

Január 28., péntek
A szerves építészetről szóltak a műfaj képviselői az Országépítő 2004/4. számában. A szakmán kívüliek legtöbbje Makovecz Imre és Csete György nevéhez köti a stílust, amely sokkal inkább emberközpontú gondolkodásmód és felelősség. Az interjúkat a vándoriskola tagjai, fiatal építészek készítették, talán ennek köszönhető friss, eleven hangjuk.
Minthogy legutóbb szóltam Maheshvarananda könyvéről (A kapitalizmus után) és a prout elvének lényegéről, amely szerint a bolygó forrásait mindenki jóléte érdekében kéne szétosztani, öröm volt rábukkanni a beszélgetésre, amelyet Bodonyi Csabával folytattak a szerkesztők. Mert a Miskolcon élő és Tokajnak arcot adó építész pontosan azt mondta, amit az indiai szerző, tehát fontos felismerésekre itt is rá lehet ébredni. Bodonyi úgy véli, ajánlatos azt a mintát követnünk, amelyet a természet ad, amely saját lényeivel szemben minimumra törekszik. Jellemző példa a növények tápanyagfelvétele: mindig beáll az éppen legkisebb mértékben jelen lévő táplálék-összetevő szintjére, mert a harmóniát őrzi, ha valamilyen tápanyagból kevesebb van, az összes többit ahhoz igazítja. „A minőség belülről áll elő ebből a törekvésből.” És ez a mondat is ide tartozik: „Az olyan társadalom, mely a minimumra törekszik az egyének és a közösség szintjén, sokkal bölcsebb irányba halad, mint a maximumra törekvő, tekintve, hogy az előbbinek van határa, az utóbbinak – ami ma zajlik a világban – nincsen.”
Ez a „nincsen” azt jelenti, hogy a világ művelt része, ahogy a nyugatiak szeretik minősíteni magukat, szemben áll a természettel. Sőt ne kerteljünk, ellensége annak. Verespatak okán Romániával csatázunk, holott tengerentúli cégek pénze áll amögött, amit a vízbe ömlő mocsok, a halpusztulás és a gyász jelentett a szolnoki Tisza-hídon.
Szomorú, hogy történjék bármi, a nyugati ember nem észleli a veszélyt, okkal gondolom hát, hogy a nyugati ember buta. Azt hiszi természetnek, amit bekerítettek számára, aminek erdei útjait felszórták murvával, és ahol a fák nagy részét az erdőgazdaság ülteti. A butításban főszerepet vállal a tévé, amely azzal kábít, hogy érintetlen tájakat mutat, tessék andalodni, miközben egész stáb veri fel a csendet, és gázol keresztül az érintetlenségen.
Gandhi szerint egyetlen embernek is igaza lehet milliókkal szemben, s szerencsére növekszik az „egyek” száma, vagyis nincs veszve minden. Fordulhat a kocka. Keletről fognak fordítani rajta, s mi ebből következően a változások országútján leszünk. Majd kiderül, örülhetünk-e ennek.