Köznapló

Január 7., péntek
Évtizedek óta hirdetik sajtóban és politikában, tanult, sportban járatos fők ismétlik el újra meg újra, mint a beléjük vert leckét, hogy az ötvenes évek sportsikereit Rákosiék mindmáig példátlan támogatása tette lehetővé. Egy-két széles látókörű hozzáteszi még: ezzel szerette volna igazolni magát a személyi kultusz rendszere, s szakasztott így történt az NDK-ban másfél évtizeddel később.
Nem igaz. Annak a kornak s főleg a helsinki olimpia sikerének kovácsai kivétel nélkül a harmincas–negyvenes évekből hozták tisztességüket és hozzáértésüket. Példák is vannak, hogyne volnának. Az úszólányok: Gyenge Valéria, Szőke Kató, Székely Éva, a Novák testvérek győzelmei elsősorban a ma kilencvenhét éves Sárosi Imre munkáját dicsérik. Mikor lett a Fradi edzője? Aztán a vívók: Elek Ilona, Gerevich, Kovács Pál, Berczelly a háború előtt is olimpiai és világbajnokok voltak, a mesterek pedig: Santelli, majd Somos Béla, Szüts János, Vass Imre, Bay Béla és a többiek, kifejezetten régi vágású férfiak. Hogy őket miként „támogatták”, arról olvassák el Kő András Pengevilág című könyvét. És Gyarmati Dezsőékből sem Hegyi Gyula, a párt sportvezére épített verhetetlen vízilabdacsapatot, hanem Rajki Béla, aki már 1929-ben úszó- és vízilabdaedző volt a BSZKRT-nál. Amiként az aranycsapat 6:3-as és sok egyéb sikere sem előzmény nélkül való. Kellett hozzá sok régi edző, mint Kalmár Jenő, Bukovi Márton, Kléber Gábor vagy Gutmann Béla, közülük azért emelték ki sikerkovácsnak Sebes Gusztávot, mert mozgalmi múltja volt, és bíztak benne. A többiekben nemigen.
Mi az oka mégis, hogy ezt elhazudják, és a hazugságot több nemzedék kritika nélkül átveszi? A válasz végtelenül egyszerű: a két háború közti Magyarországtól el kellett venni minden érdemet, hogy minden, ami jó, a Moszkvából nyakunkra küldött bolsevikok és utódaik érdeme legyen. Régi módszer ez, ma is gyakorolják. Most is kérdésessé teszik például azt a gazdasági csodát, amelyet Trianon után Bethlen István vezényelt le, s aminek értékét tovább növeli, hogy akkor nem volt Marshall-segély, mégis sikerült megteremtenie Európa egyik legjobb valutáját, a pengőt. A baloldal máig idegrángást kap gróf Klebelsberg Kunó nevét hallva, aki hazamentette a határon túl rekedt egyetemeket, létrehozta a népiskolák hálózatát, hozzá képest Magyar Bálint asztal alatti morzsaszedő.
Azt is elhallgatják, hogy a határon túli gyógyfürdők helyett újak épültek, ezek voltak a kontinens legkorszerűbb balneológiai bázisai; Budapest lett Európa első fürdővárosa, ahol a vendégeket tiszta utcák, jó közlekedés, közbiztonság, elsőrangú vendéglők fogadták. Nem kutyagumis járdák, utcai kátyúk, csaló taxisok és tolvaj pincérek, mint mostanság, Demszky polgármesterségének véget érni nem akaró éveiben. És szólhatunk a gyáriparról is, amelyet szintén agyonhallgat a sok írástudó, pedig a két háború között a magyar munkás világszínvonalon dolgozott, s talán nem mellékes, hogy volt betegsegélyező egyesülete, és törődtek azzal, hogy szociális biztonságban éljen.
Hazugságmocsárban vonszoljuk magunkat, amely lehúz, ráadásul a kommunisták sárral vertek be mindent, ami tiszta volt és tehetséges és európai léptékű. Azokat is tönkretették, akik hittek bennük, drága József Attila s te boldogtalan Derkovits meg a kőkemény Kassák, az egyetlen igazi munkásköltő – kihasználták, félremagyarázták őket, s most ezek utódai rendezik a József Attila-évet… Atyavilág!
De csendesedj, szív, csitulj, lélek, egyszer minden kiderül, és addig se járjunk az árnyékos oldalon. „A fény azok számára jött a világra, akik úgy szeretik, amint a fényt szeretni kell: határtalan, áldozatra kész, mindent elviselő szeretettel” – ezek a bölcs Carlyle szavai, az angol gondolkodóé, jó volna nem felejteni őket.

Január 8., szombat
Fogy a fa, rendelni kell még tizenöt mázsát. A korábbi harminc csak hó végéig futná, s bár vallom, hogy január, február, mindjárt nyár, nem árt az óvatosság. Barátaim sokszor kérdezik, miért kínlódunk a fával, ha ott a gázvezeték a ház előtt. Csakhogy ez nem kínlódás – szenvedély. Szeretem a fát, és szeretem a tüzet. Ősszel a gazdaboltban a vásott régi helyett új baltát vettem, azóta jó mulatság a favágás is. A miértre annyi a válasz, hogy nem hagyja eltunyulni az embert. Így januárban még sötét van hatkor, és kopogós hideg, de amint nekiállok aprítani a gyújtósnakvalót, átjár a gondolat s vele a melegség, hogy így vágta apám és nagyapám és a többiek mind, akikből vagyok – ám amiért leginkább szeretem a fát, az a fa természete. Sokféleségében is van valami azonos: akkor is él, mikor már nem él, s kezünket úgy húzzuk rajta végig, mint az asszonyok combján: tudni szeretnénk, mi bennük a halhatatlan.
Ami tüzelőt hoztak az ősszel, aközt van cser, van szil, bükk, némi akác, mindet másként kell a tuskóra rakni. Méricskélem, mekkorát csapjak rá, hogy lehetőleg középen és lapján hasadjon, s ha szálján válik ketté, úgy érzem, értjük egymást. De ez a dolog kisebbik része. Ennél sokkal többet jelent, amit a fa szépsége kínál. Egy görcsös darab kész gyönyörűség. Annak idején, mikor Kokas Ignác rátalált a maga stílusára, sokat találgattam, mire emlékeztetnek természetképein a széles ecsettel húzott, sokszínű ívek. Azóta tudom: mindegyikben ott a fa, görccsel, görcs nélkül, elevenen vagy holtan. Ha fotós volnék, a fénynyel játszva tucat képet készítenék egy görcsös hasábról, s ámulnék az előhívás után, milyen gazdag rajzú az ilyen fa, amely, hogy el ne felejtsem, jókat röhög a balta igyekezetén, és negyedórát is szórakozik velem, mire engedi magát annyira szétcsapni, hogy berakhassam a kályhaajtón.
És még valami, amiért az ember a fát kedveli.
A természethez való közünk egyre szűkül, főleg a szem konstatálja ezt, amerre nézünk: villanyvezeték, autópálya, óriásposzter, tiltó tábla és falak, hétvégeken többen indulnak a böhöm nagy plazákba, mint kirándulni a hegyek közé. A favágás percei azzal is biztatnak, hogy van mód szemébe röhögni a sokféle álságnak, amely valóságnak tetteti magát, és hajtja a világot az eladósodás meg az új rabszolgaság felé.
Míg fát vágok, érezhetem, hogy szabad vagyok, ráadásul tisztábban látom, miféle stációi vannak a nagy körforgásnak: mit jelent a „volt”, a „van” és a „lesz”.
Ha majd az évekkel több tapasztalatra teszek szert, talán próbálok írni a tűzről is. Ma még messze vagyok ettől, de addig igyekszem kapcsolatba lépni Prométheusszal és a maja papokkal, ők tudják a legjobban, miben áll a tűz ikertermészetének titka: a teremtésé meg a pusztításé.

Január 12., szerda
Nem jól indul a József Attila-év, egyelőre inkább csúfos, mint ünnepi. A bajok ott kezdődtek, ahol végződni szoktak: a temetőben. Úgy volt, hogy a négyszer áttemetett költő síremléke elkészül a századik születésnapra, április 11-re, de egyetlen milliócskán elcsúszott az ügy. Kiderült, még a pályázatot sem írták ki. Pedig az emlékév költségvetése a hírek szerint 250 millió, ebből le lehetett volna csippenteni azt az egymilliót, de nem, annyira nem, hogy az emlékmű költségei is zsugorodnak: először 20 millióról beszéltek, nemrég kiderült, hogy már csak 13 millió jut rá. A részt vevő művészeket írásban figyelmeztette a lektorátus: „intimitásra kell törekedniük, kerüljék a monumentális hatású eszközöket”. Rakjanak rá békegalambot?
Az illetékes miniszter, aki pártelnök egyben, tehát sok a dolga, nyilván elhagyta a cédulát, amelyre felírta közéleti tennivalóit, pedig biztosak voltunk benne, hogy lesz síremlék és lesz Hiller-beszéd, ha baloldali a kuncsaft, a miniszter úr csudára szeret nyilvánosan emlékezni rá. Ha ez a mulasztás azt jelenti, hogy József Attilával halottként sem bír az utód baloldal, annak persze örülünk, hiszen így megmaradhat annak, aminek szeretjük: költőnek. Azt meg, hogy mikor lesz a síremlékavatás, hagyjuk. Nemrég decemberre ígérték, de hát a tolókocsisoknak is ígért egy decembert a kormány: a tavalyit. Kihirdették, hogy addigra lesz felhajtási lehetőség a hivatalokban, mégsem lett. Majd két év múlva. Így megy ez.
Árnyékot vet az ünnepre Fejtő Ferenc is, az emlékév mindentudója, akivel József Attiláról tilos vitába szállni, mert ha ilyet tesz valaki, úgy jár, mint a baloldal hajdani könyvkiadójának lánya, Cserépfalvi Katalin. Mást mondott, mint Fejtő, nosza, az öregúr már neki is rontott, perrel fenyegeti. Vigyázzunk, barátaim, mit beszélünk ebben az évben Attiláról… Mindez idézi a hetvenes évek nótáját, amikor mindenki azt fújta, mennyi pénzt adott kölcsön a költőnek. Valaki összeadta, s kiderült, hogy házat vehetett volna rajta…
És akkor még nem esett szó a nagy tehertételről, a kommunista párt és József Attila kapcsolatáról. Ebből lehet csak haddelhadd! Igen-igen remélem, hogy végre kirukkol valaki azzal az igazsággal, amelyet nem lehet tagadni, elmaszatolni és agyonmagyarázni. Gyalázatos történet, nem csoda, ha a baloldal vakaródzik, mikor szóba hozzák. Nem lobogtatja elődei lapját, a moszkvai Sarló és Kalapácsot: a harmincas évek elején annak bunkeréből zúdítottak sortüzet a költőre. A rágalomgéppuska kezelője Gergely Sándor volt, aki aztán hazatért, és kétszer jutalmazták Kossuth-díjjal Rákosiék. Emléktábláját nemrég láttam Mezőtúron, a város nyilván büszke rá.
A Sarló és Kalapácsot egyébként Münnich Ferenc szerkesztette, utóbb ő hozta létre a munkásőrséget, nagy potentát volt úgy látszik irodalmi ügyekben is. De hát az a csapat polihisztorokkal volt tele, az aratástól a filmkészítésig, elvtársaik akasztásától az újratemetésig mindenhez értettek. Kíváncsi vagyok, hogyan illeszthetők bele e jeles figurák az ünnep drágán készülő mozaikképébe. Valószínűleg sehogy. Ez az úgynevezett baloldal hallgatni fog róluk. Ahogy mindenről, ami terheli a lelkét.