„Tíz kilogramm arany, kétszáz év, közel ezer cikk és könyv – a nagyszentmiklósi kincset mérlegre téve ez kerül az egyik serpenyőbe. Készülésének tisztázatlan kora, elrejtésének feltár(hat)atlan oka, a tárgyak világi és/vagy egyházi rendeltetése körüli bizonytalanság és az ábrázolt jelenetek folklorisztikus tartalmának valószínűleg mindörökre ismeretlen volta – ez kerül a másikba” – írja könyve előszavában a rejtélyes kincsleletet huszonöt éve kutató Bálint Csanád régész. Ez az idő nem is olyan sok, ha arra gondolunk, mit válaszolt Bóna István, a népvándorlás korának kitűnő szakértője arra a kérdésre, miért nem foglalkozik a nagyszentmiklósi kinccsel. Még nem vagyok elég öreg – mondta, mert pontosan tudta azt, amit a kétszáz éve folyó kutatások is bizonyítottak: „Hatalmas és mély a vele kapcsolatos problémák óceánja.”
A kora középkori Kárpát-medence leletanyagában a lelőhelyéről elnevezett nagyszentmiklósi (ma Sânnicolau Mare, Románia) az egyetlen nagy értékű kincslelet (a Seuso- vagy a szilágysomlyói kincs semmiképpen nem hozható összefüggésbe vele). Bálint Csanád úgy látja: „Igen kevés, vékony és nehezen fölismerhető” szálak fűzik Kárpát-medencei ötvöstárgyakhoz és kerámiához, de a Kelet és Bizánc fémedényművességének jellegzetességei is csak itt-ott fedezhetők fel rajta nagyon áttételesen. A lehetséges kapcsolódási pontokat keresve óvatosságra int az analógiák értelmezésében. Meg van győződve arról, hogy egyedi, egyedülálló kincset elemez, és arra is keresi a választ, miért ennyire magányos a nagyszentmiklósi kincs.
Először 1976-ban vehette kézbe, tanulmányozhatta közelről a korsókból, kelyhekből, tálkákból, poharakból, bikafejes csészékből álló csodálatos aranyleletet a bécsi Kunsthistorisches Museum antik gyűjteményében. Két év múlva az ő útmutatásai alapján készítettek bécsi barátai mintegy száz részletfotót az egyes darabokról. (Ezek a fényképek alapjaiban változtatták meg azt az addig elterjedt nézetet, hogy a kincs a honfoglaló magyarokkal hozható összefüggésbe.) Most több mint hatszáz oldalas monográfiában tekinti át – teljességre így sem törekedhet – a kincs régészeti és művészettörténeti kutatásait, a protobolgár eredetelméletet, a nagyszentmiklósi kincs és a VI–X. századi bizánci, illetve Kárpát-medencei fémművesség esetleges kapcsolódási lehetőségeit és a nagyszentmiklósi lelet avar vonatkozásait. A kincs kultúrtörténeti helyét keresve úgy gondolja, hogy az a VII–VIII. századra datálható, s feltételezi, hogy a Kárpát-medence déli és/vagy keleti felében élt, bizánci ötvösöket is foglalkoztató avar fejedelmi család tulajdona lehetett. De arra is felhívja a figyelmet, hogy még mindig régészeti, művészettörténeti, történeti problémák halmaza vár válaszra. Nagyszentmiklós, „e magányos kőszirt” titkának megfejtését tehát csak akkor várhatjuk – mondja –, ha összefognak mindazok a szakemberek, akik most valamennyien tudnak hiányosságot, hibát találni „azokban a részekben, ahol e könyv szerzője éppen az ő speciális érdeklődésük területére” merészkedett. Könyvét annak tudatában bocsátotta útjára, hogy a további kutatásokat biztosan befolyásoló ismeretek várhatók a bécsi Falko Daim által vezetett, részben Viktor Freiberger ötvös-restaurátor legújabb vizsgálataira alapozott természettudományos és ötvöstechnikai elemzések eredményeinek publikálásától (Freiberger volt az első ötvös-restaurátor, aki megvizsgálhatta a kincset).
Nagy kár, hogy a gondosan kiválasztott és előkészített illusztrációk reprodukálása rosszul sikerült a könyvben.
(Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs. Régészeti tanulmányok. Balassi Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 6000 forint)
origo.hu
Párkány jövője a tét az agyevő amőba kapcsán indított vizsgálatban
