Magyarok az első vonalban

Végre valahol mi is ott vagyunk az első vonalban: szilveszter előtt egy Srí Lanka-i napilapban felsorolták a szökőár áldozatainak megsegítésére addig mentőszemélyzetet és orvosokat küldő országok listáját, és ezen Franciaország, valamint Svájc után Magyarország volt a harmadik helyen. Tegnap az egyik legnagyobb portugál lap második oldalán a menekülteknek ivóvizet osztó Magyar Baptista Szeretetszolgálatról készült fényképes riport. A katasztrófát követő hetedik napon a magyar szeretetszolgálat már aláírta az ENSZ ifjúsági szervezetével azt a többoldalas keretmegállapodást, amelynek értelmében napi ötezer liter vizet oszt heteken át a katasztrófa áldozatainak, gyerekotthont létesít Galle-ban, és előkészíti egy naponta ötezer adag meleg ételt előállítani képes mobil konyha helyét – ez utóbbi különben amerikai adományként érkezik a magyarok közvetítésével az országba.
Három magyar csoport dolgozik itt: a legnépesebb csapat (a kormány által kiküldött orvosi és mentőcsapathoz a baptisták orvosai és ápolói is csatlakoztak) védőoltásokat ad, és természetesen ellátja a sérülteket; az ökumenikus segélyszervezet tagjai vizet és a mindennapi élethez szükséges cikkeket adtak ezernégyszáz nincstelennek (miután szétosztották a harmincmilliós állami magyar gyógyszersegélyt), a baptista szeretetszolgálat másik fele pedig a már említett napi ötezer literes vízosztást szervezi és felügyeli. Mindez egy olyan tragikus helyzetben, amely az egész világ figyelmét kiérdemelte, és kilenc napja uralja a médiumok híreit. Bár roppant kegyetlenül hangzik, a térség lakóinak kétszeresen is idézőjelbe téve „szerencséjük volt” a katasztrófa időpontjával, ugyanis a baj a hírek szempontjából uborkaszezonban, karácsony idején történt, amikor a világ különösen fogékony a szolidaritásra, és központi téma a szeretet. Ha például az amerikai elnökválasztás véghajrájában esett volna meg hasonló méretű tragédia, akkor nem jutott volna ennyi műsoridő a bemutatására – hogy ez a gyakorlat helyes-e, vagy másképpen kellene szerkeszteni az újságokat, tévéhíradókat, annak megítélését az olvasóra bízom, én csak rögzítem a tényeket.
A világsajtó ma úgy működik, hogy az a hír, amiről van kép, a többi csak statisztika. Ennek kegyetlen valóságát most az indonéz áldozatok százezrei kénytelenek a saját bőrükön megtapasztalni: mivel nehezen megközelíthető, katonai konfliktussal terhelt térségben van az áldozatok zöme, és az indonéz kormány nehezen nyitott a nemzetközi médiumok és a humanitárius szervezetek felé, ezért a nagy segélyhullám első köréből kimaradtak. Annak ellenére, hogy náluk kétszer annyi az áldozat, mint Srí Lankán. A híreket az utóbbi helyen forgatott képek uralják (no meg a thaiföldiek, mert a gazdag országok turistái itt nyaraltak, és sorsuk érdekelte az ottani nézőket), mert ide könnyebben eljutottak a stábok, és a valóban borzasztó képek hatására első körben a segélyek is zömében ide érkeztek meg.
A kilences erősségű rengés után bekövetkező szökőár itt két réteget érintett igazán: a helyiek közül a nagyon szegényeket és a nyugati világ itt nyaraló középosztálybeli turistáit. A tengerpart mellett autózva (már ahol megmaradtak az utak) szembetűnő, hogy nem csak a gazdagok kiváltsága a tengerparti telek. Nyomornegyedszerű, hulladékból eszkábált házak ezreit láttam az ár által megkímélt szakaszokon is (különben nincs túl sok ilyen épen maradt rész), ahol egymás hegyén-hátán összezsúfolódva élnek az emberek. Ezután értettem csak meg, hogy miért nem tudnak pontos számot mondani az áldozatokról, hiszen lehetetlen naprakészen nyilvántartani, hányan laknak ezekben a gombamód szaporodó viskókban. Srí Lankán több mint tizenkilencmillió ember él, az átlagfizetés – annak, akinek van munkája – havi ötven dollár, ezért a világ más szegény országaihoz hasonlóan a lakosság jó része vidékről a nagyobb városok közelébe húzódik, azok pedig leginkább a tengerpart mellett vannak. A rosszul megépített házak védtelenek voltak az árral szemben, lakóiknak esélyük sem volt a menekülésre. Ezek az emberek már a tragédia előtt is segélyezésre szorultak volna, de így különösen, hogy semmijük nem maradt. A nagy melegben, az elemi higiéniás lehetőségek hiánya mellett, tiszta ivóvíz és megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer nélkül óriási a kockázata a járványok megjelenésének, s ez további tízezrekkel növelheti az áldozatok számát.
A másik leginkább érintett réteg a fejlett világ nyugdíjasaiból és kispénzű turistáiból került ki, legalábbis Srí Lankán. Az igazán gazdagok ugyanis nem ide jönnek nyaralni, hanem divatosabb üdülőhelyet választanak maguknak. Ez az ország azoknak volt jó választás, akik kevés pénzből akarták napozással tölteni a karácsonyt. Az sem lényegtelen, hogy az ötcsillagos szállodák általában jól megépített, robusztus épületben vannak, amelyek jobban ellenálltak a hullámoknak – a panziókkal, kisebb hotelekkel és vendégházakkal könnyebben elbánt az ár. Lakóik közül sokan egy szál gatyában maradtak, útlevelük és pénzük vagy az óceánban, vagy a romok alatt. Az ausztrálok és az új-zélandiak például ingyenes repülőjáratot küldtek állampolgáraikért, de a többi gazdag ország is megoldja valahogy nemzettársai hazaszállítását. A napokban a légitársaságok helyi képviseleteinek irodáiban a legtöbb beszélgetés így kezdődött: a cunami áldozata vagyok, nincs meg a jegyem és az útlevelem, de azonnal haza akarok menni.
Európai ember számára fura a helyi túlélők hozzáállása – bár nagyon sok óra eltelt a tragédia óta, az emberek zöme nem fogott neki a romok eltakarításának. Van, aki azt mondja, hogy ez vallási-filozófiai kérdés: a lakosság zömét kitevő buddhisták tudomásul veszik, hogy nincs többé házuk, és látszólag nem érdekli őket a jövő, míg a keresztények (ők jóval kevesebben vannak) az istencsapás után újrakezdenék, a romok közül megpróbálva menteni a menthetőt. Az orvosok szerint egy ilyen mértékű tragédia után természetes emberi reakció az összezuhanás és az apátia, ezért olyan szakemberekre lenne szükség, akik segítenek a túlélőknek ösztönzőt és kapaszkodót találni az újrakezdéshez.
Kilenc nappal a tragédia után ébredni kezd a helyi politika is: a Srí Lanka-i kormányt el nem ismerő tamil tigrisek immár nem kérnek az állami segélyből, sőt halálosan megfenyegették azokat a túlélő áldozatokat is, akik elfogadnak tőlük támogatást. A nemzetközi szervezetek most azt tervezik, hogy leülnek tárgyalni külön a tamilokkal is, egyrészt a munkatársaik biztonsága, másrészt az ottani áldozatok ellátása érdekében. A fővárosban, Colombóban egyre több fegyveres őrzi a fontosabb épületeket, a külföldiek lakta szállodák folyosóin éjjel egy katona posztol, a belváros bizonyos utcáit estétől hajnalig lezárják. Az itt lévő magyarok összetartanak. Amikor ezeket a sorokat írom, a baptista szeretetszolgálat három munkatársa éppen Galle városa felé tart, hogy a magyar kormány által kiküldött orvoscsoport kifogyóban levő gyógyszerkészletét feltöltse. A telefonon bediktált hosszú listát szó nélkül beszerezték, több száz dollárt fizetve saját apanázsukból a gyógyszerekre. Az itt lévő újságírók is megosztják egymással az információkat (szükség esetén a pénzt is), hiszen itt mindannyian csak magyarok vagyunk – és itt most jó segítő magyarnak lenni.
Az utóbbi évtizedekben mi szorultunk segítségre, de most már mi is adhatunk.