December 29-én helyi idő szerint délután öt óra körül álltak le a hivatalos magyar küldöttséget szállító Malév-gép hajtóművei a colombói Bandaranajike repülőtér betonján. A géphez tolt lépcsőn elsőnek egy piros ruhás ember ment fel, hátán jókora Hungary felirattal, és magyarul köszöntötte az érkezőket. Az utasok meglepődtek Pavelcze László láttán: a székesfehérvári speciális mentőt ugyanis nem szeretik, zavaró konkurenciának tekintik a katasztrófavédelem emberei, többször tettek rá pikírt megjegyzéseket a többórás út alatt is.
A konfliktus tavaly érte el tetőpontját, amikor az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (OKF) bejelentette: mivel csatlakozott az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA) és a Nemzetközi Kutató-Mentő Tanácsadó Csoport (INSARAG) szakemberei által kidolgozott minősítési és akkreditációs rendszeréhez, tanfolyamot kell szerveznie az önkéntes mentőcsoportoknak. A tanfolyamot azonban úgy szervezték meg (például munkaidőben), hogy a civilek egy része nem tudott volna részt venni rajta, mások viszont nem is akartak, mert megalázónak tartották a felülről rájuk kényszerített határozatot.
A legtapasztaltabb csoportok, például a Mancs kutyával rendelkező miskolciak és a fehérvári speciális mentők (akiket Pavelcze vezet) szolidaritásból nem mentek el, mivel a tizennyolc mentőszervezetet összefogó Karitatív Szövetség vezetője, Lehoczki László szerint az OKF csak hat helyet biztosított számukra, ők pedig nem akartak diszkriminálni: „azt szerettük volna, ha minden tagszervezetünk jelen lehetne”.
Az OKF szóvivője szerint „nemzetközi elvárás, hogy megfelelő szakmai képesítéssel és eszközökkel bíró, együttműködésre kész csapatok vegyenek részt a jövőben bel- és külföldön a katasztrófamentésben”. Dobson Tibor hangsúlyozta: a különféle önkéntes mentők (búvárok, barlangászok, tűzoltók, légi és vízi mentők) tagsága egy részének nincs meg a kellő képzettsége, és többször is előfordult, hogy árvizek, földrengések helyszínén mentésre alkalmatlan szervezetek jelentek meg. Az INSARAG-képzés az ENSZ felügyeletével zajlott, és vizsgával ért véget. A kimaradt civilek úgy vélekedtek: a központilag szervezett katasztrófavédelem nem nézi jó szemmel, hogy külföldi bevetések esetén a civil mentők nagy sajtónyilvánosságot kapnak. Szerintük az OKF a bevetést szabályozó rendelettel a civil szervezetek „államosítására” tett kísérletet, és az INSARAG-képzés csak ajánlott a nemzetközi szervezet részéről, nem kötelező.
Az utóbbi években különben annyira elapadtak a Pavelcze vezette (civil) Magyar Speciális Mentők költségvetési támogatásai, hogy a korábban kétszázhetven tagú szervezet létszáma kevesebb mint negyedére olvadt, és el kellett adniuk járműparkjuk nagyobbik részét is. Emiatt a fiatal szakember a baptisták katasztrófaelhárító csoportjához csatlakozott. Különben a törvények szerint a katasztrófavédelem az állam dolga, de a speciális feladatok jelentős részét civil szervezetek látják el tagjaik szabad idejének terhére, fizetség nélkül. A civilek nem tízmilliókat kérnek – nyilatkozta fél éve Pavelcze László –, hanem csak annyit, hogy ha baj van, jó védőruhában, megfelelően felszerelt autókkal tudjanak menteni.
A Malév-gép Colombóba érkeztekor a Magyar Baptista Szeretetszolgálat katasztrófaelhárító csoportjának emberei már túl voltak az első helyszíni bevetésen. Ők reggel landoltak az ázsiai országban, és az érkezést követő harmadik órában már egy halászfalu, Negombo sérültjeit ápolták, majd kimentek a reptérre fogadni a „hivatalosokat”. A váratlan helyzetben a kormány által küldött csoport parancsnoka nem tehetett mást, bevette a civileket is a társaságba. Az érkezést követő sajtótájékoztatón már „egységes magyar csapatról” beszéltek, de kikerülték azt az újságírói kérdést, hogy a kormány által kiküldött öt orvos és öt ápoló közül hányan rendelkeznek INSARAG-vizsgával. (Információink szerint csak hárman – ezek szerint az OKF saját magával szemben nem tartja érvényesnek azt a rendelkezést, amelynek betartását a civilektől megköveteli.)
A civilek indulásának pillanatában már elkezdődött a vita az egyik szakmai internetes fórumon. Többen megjegyezték, hogy a kormány által küldött csoporttal egyetlen felső vezető sem utazott ki, mások azt kérdezték, kinek a pénzén utazott az INSARAG-képzéssel nem rendelkező Pavelcze. A fórumban őt ért vádakra Pavelcze a következőket válaszolta egy colombói netkávézóból: a kis civil csoport „vállalt feladatait tekintve a kiérkező magyar adományok koordinálásában és helyszínre juttatásában fog segédkezni, és természetesen, ha mód és lehetőség adódik, a kormány által kiküldött orvoscsoportnak is szeretnénk a segítségére lenni. Itt most mindegy, hogy ki az állami és ki a civil vagy karitatív – itt mi most ezeknek a szerencsétlen, áldozattá vált embereknek magyarok vagyunk. (…) Most itt az a határozott feladat, hogy próbáljunk megtenni mindent az életben maradtakért, és ha mód van rá, segíteni a sérült túlélőkön. (…) Tény, sok embert irritál az, hogy mi az állam nélkül is léphetünk, hiszen ez állampolgári jogunk, de jelen esetben is egyeztettünk a külüggyel, és elfogadva azt a tényt, hogy nincs szükség kutató-mentőkre (legalábbis erre irányuló kérvényt nem kaptunk hazánk tiszteletbeli főkonzuljától), mi is támogattuk, és az egyeztetésen kiálltunk az egészségügyi csoport mellett.”
A hivatalosan küldött egészségügyieket a tiszteletbeli magyar konzul is várta, és ő javasolta számukra az ötcsillagos Taj Samudra hotelt arra hivatkozva, hogy nincs olcsóbb és biztonságosabb szálloda a városban. Az egység jegyében az „államiak” meghívták a Magyar Baptista Szeretetszolgálat embereit is a szállodába annak ellenére, hogy azok már kibéreltek egy olcsó panziót. Másnap derült ki, hogy a meghívást a vendégek zsebére képzelték el, így a civileknek az olcsó, de igénybe nem vett szállás kifizetése mellett állniuk kellett a Taj Samudra drága cechjét is, nem csoda tehát, hogy kiköltöztek onnan. Az „államiak” maradtak, ugyanis egy nap alatt nem sikerült megegyezniük a colombói hatóságokkal az új bevetési helyszínről, miután az elsőt, amely az ország északkeleti részében lett volna, az aknaveszély és az ott működő „tamil tigrisek” kiszámíthatatlansága miatt elutasították.
Míg az állami delegáció vezetői tárgyaltak, az orvosok jobb híján a szállodában várták az indulást. A civilek ezalatt dolgoztak: a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet emberei a gyógyszerek elosztását szervezték, és megvásárolták a Tangalle városában kiosztandó ivóvizet, a mindennapi élethez szükséges eszközöket. A baptisták betegeket láttak el egy másik településen. Hívták a kormányküldöttség orvosait is, akik jó szívvel mentek volna, de parancsnokuk nem engedélyezte az akciót arra hivatkozva, hogy nem bólintottak rá a helyi hatóságok. A nap folyamán azonban arra volt idő, hogy a baptistákkal aláírassanak egy megállapodást, amelynek értelmében ezek orvosai és ápolói csatlakozhatnak hozzájuk, de cserében eszközeiket beadják a közösbe, ugyanakkor ellátásukról maguk gondoskodnak. Magyarán: a kormány küldöttei mindenüket használhatják, de egy pohár vizet sem adnak érte. A civilek nyeltek egyet, és aláírták a papírt.
Másnap reggel, harmincnyolc órával az országba érkezése után végre elindult a hivatalosan kiküldött mentőcsoport is a szökőár által talán leginkább sújtott település, Galle irányába. Vele tartott a hattagú baptista különítmény is: két orvos, egy ápoló és három szervező.
*
A sajtónak is jutott hely a kisbuszokban, és valóban nagy élmény volt az utazás, főleg amikor kiderült, hogy a Magyar Nemzet aznapi címoldalán megjelent: csaknem két napig egy ötcsillagos szállodában várt a bevetésre a kormány által küldött csoport. Ezekben a percekben a hivatásosok körében mért népszerűségem minden bizonnyal nem érte volna el a parlamentbe jutás küszöbét, de kibírtam. A parancsnokok csúsztatásnak minősítették a megjelent információt, és azt sérelmezték, hogy nem írtam meg: sokan a földön aludtak az ötcsillagos szállodában. Igazuk van, elnézést kérek érte: az első éjszaka beosztása szerint valóban hárman kerültek a kétágyas szobákba. A parancsnok így nyilatkozott az üggyel kapcsolatban a magyar médiának: „az orvoscsoport tagjait leginkább az bántja, hogy itthon az a kép alakult ki: ők a kormány pénzét herdálják, luxusszállóban laknak és henyélnek”. Szerinte „rengeteg szervezést igényelt a kiutazás, a szervezetüknek is akklimatizálódnia kell az ottani viszonyokhoz, valamint az is hátráltatja őket a munkájukban, hogy az ázsiai munkastílus miatt csak lassan haladnak a hivatalos ügyek intézésével”.
A civilek és nem civilek eltérő felfogására jellemző az út végén történt eset. Hatórányi, tikkasztó hőségben megtett út után Galle városa közelében újra tárgyalni kezdtek a helyiekkel a parancsnokok. A másfél órás kényszerszünet alatt senkinek sem jutott eszébe, hogy a szomjas legénységnek vizet biztosítson. Az egyik baptista kapcsolt, elrohant a közeli boltba, és bevásárolt mindenki számára vízből és csokoládéból. Útközben a kisbuszok rádión tartották a kapcsolatot, és a parancsnok elmondta, hogy egy bizonyos újságcikk hatására most az egész magyar média arról érdeklődik, mit csinál a kormány által küldött orvoscsoport. A szakmai vezető megadta a szakszerű választ: kapcsoljuk ki a mobiltelefonunkat, és mondjuk azt, hogy nem volt térerő.
A tábort a tiszteletbeli konzul nyaralójában ütötték fel. Bulvárújságírónak csemege lett volna a cím: ötcsillagos szállóból luxusnyaralóba. Ez azonban valóban csúsztatás, mert sokan tényleg a földön aludtak közülük, arról azonban lehetne vitatkozni, hogy miért a parttól – tehát a katasztrófa helyszínétől – több mint tíz kilométerre kellett letáborozniuk. A kipakolás után valóban azonnal elindultak tífusz elleni védőoltást beadni. Negyvennyolc órával az országba érkezésük után végre az újságíró is arról tudósíthatott, amiért kiutazott Srí Lankára: hogyan segítenek a magyar szakemberek az áldozatokon. Aznap este szerencsére nem kellett sérültet ellátni, a menekülttáborba kilátogató csoport ugyanis elfelejtett ehhez szükséges gyógy- és kötszereket vinni magával.
Szilveszter előtt pár órával, besötétedés után, nyolcezer kilométerre Magyarországtól kiderült, hogy a táborhelyen csak a baptisták orvosai és ápolói maradhatnak, a három szervező számára nincs hely. Szó nélkül visszaindultak Colombóba, újabb sok órát buszozva a Srí Lanka-i éjszakában. Pontban éjfélkor megálltak, elővettek egy magyar zászlót, köszöntötték egymást, aztán indultak tovább.
Másnap este csöngött a telefonjuk: hosszú gyógyszerlistát diktáltak le nekik Galléból, ugyanis egy nap alatt elfogyott az állami készlet! Persze meglehet, hogy seblemosó, aszpirin, a szikék fertőtlenítéséhez szükséges oldat és egyebek nem is voltak az Egészségügyi Minisztérium által összeállított gyógyszercsomagban, de az biztos: sérült gyermekekkel egyáltalán nem számoltak, mert nem volt náluk szirupos vagy gyerekadag antibiotikumot. Jelentős készletük volt viszont diabéteszes gyógyszerekből, ám itt szintén van egy apró szépséghiba: Srí Lanka nem egy túltáplált, sok húst és zsírt fogyasztó társadalom, ezért aztán arrafelé ritka a cukorbeteg. A baptisták szó nélkül megvásárolták saját pénzükből a több száz dollárba kerülő gyógyszerutánpótlást, béreltek egy autót is, és levitték az orvosoknak.
Ne legyünk igazságtalanok: minden dicséretet és elismerést megérdemelnek azok az emberek, akik felálltak a karácsonyi bejgli mellől, és önként nekivágtak az ismeretlennek, hogy segítsenek az áldozatokon. Ha történt hiba, az nem az ott lelkiismeretesen dolgozó orvosok hibája. A szökőár után minden segítség jól jött, és a magyarok tényleg éjjel-nappal egy emberként dolgoztak az áldozatok sorsának javításán.
Azon viszont el lehet gondolkodni, hogy érdemes-e, kell-e teljes egészében az államra bízni a katasztrófavédelmet. Hogy csupán könyökvédős bürokraták, a szolgálati hierarchiát rigorózusan betartó katonákon múljon az életünk egy esetleg itthon bekövetkező vészhelyzetben, vagy kapjanak lehetőséget és állami támogatást a rugalmas, gyorsan reagáló, profi és áldozatkész civilek is.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
