Mesic tiszteletköre a döntő fordulóban

Horvátországban nem jött be az ukrajnai forgatókönyv. Az elnökválasztás első fordulójában meglepően jól szereplő (18 százalék) outsider, Boris Miksic ugyan kivitt néhány ezer embert az utcára, hogy az állítólagos választási csalás ellen tiltakozzon, utóbb azonban belenyugodott a megváltoztathatatlanba: a második fordulóban nem ő lesz az újraválasztásra pályázó Stipe Mesic ellenfele, hanem Jadranka Kosor, a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jelöltje, miniszterelnök-helyettes, szociális és családügyi miniszter.

Miksicnek, az Amerikába elszármazott üzletembernek amúgy sem lett volna sok esélye Mesic ellen. Utóbbinak ugyanis mindössze harmincezer szavazat hiányzott (48,9 százalékot szerzett), hogy már az első fordulóban újabb öt évre biztosítsa magának az elnöki bársonyszéket. Egyébként a 20,3 százalékon végzett Jadranka Kosornak sincs. Maga és pártja azonban már azt is sikerként könyveli el, hogy a második forduló kiharcolásával sikerült bizonyítania: Mesic nem verhetetlen. A hivatalban lévő elnök jó szereplése szempontjából lényegtelen, hogy saját jelölt híján valamennyi baloldali és liberális irányultságú párt, sőt még a jobb- és balközép között ingadozó Horvát Parasztpárt is felsorakozott mögötte. A szavazók az ő személyébe vetették bizalmukat, s nem ebbe a sokszínű, torzsalkodó csapatba, amely egyszer – az előző kormányzati ciklusban – már megmérettetett, és könnyűnek találtatott. Mesic tehát a második fordulóban is bizton számíthat a szavazatok többségére, míg ellenfelének saját pártja Miksicre voksoló híveit is vissza kell édesgetnie.
Kosor asszony esélyeit nem igazán növelte, hogy a HDZ, illetve Ivo Sanader pártelnök és kormányfő elég későn jelentette be jelöltségét, amivel megrövidítette a kampány idejét. Ebből Horvátországban és külföldön is sokan vonták le azt a következtetést, hogy maga a HDZ is Mesicet tartja a nemzet egységét garantáló személyiségnek. Bármilyen biztosnak tűnjék azonban Mesic győzelme a második fordulóban, nem haszontalan dolog összegezni az első tanulságait. Az alacsony részvétel (50,6 százalék) és a messziről jött ember váratlan sikere azt mutatja, hogy a horvát szavazók jó része a bal- és jobboldalban egyaránt csalódott. A kampány során vajmi keveset lehetett megtudni Miksic álláspontjáról a Horvátországot érintő sorsdöntő kérdésekben, ám úgy látszik, személyét már pusztán az is elég vonzóvá tette, hogy – állítólag – csak a saját pénzét költötte a kampányra, s az ország legfőbb közjogi méltóságaként vállalkozói erényeit kívánta csillogtatni. A jelöltállításban főként a jobboldali pártok jeleskedtek, ami a jobboldal töredezettségét mutatja. A tizenhárom jelölt közül mindössze három, Mesic, Kosor és a HDZ-vel szövetséges Horvát Szociálliberális Párt (HSLS) jelöltje, Djurdja Adlesic hangoztatott a modern európai politikával egybecsengő elveket. A többiek a nemzetközi közösséggel, az Európai Unióval szemben konfrontatívabb, sőt izolacionista álláspontot foglaltak el. Európának ezekre a finom jelzésekre még akkor is oda kellene figyelnie, ha ezek a jelöltek egyelőre nem sok szavazatot szereztek: az uniós tagság reménye mint „fegyelmező eszköz” – több okból ugyan, de nem kis részben az európai politika következetlensége okán – egyre kevésbé hatékony a Balkánon.