Munkához látott az új magyar orvoscsoport Acehben

Zuhanyzó, ágy, angol vécé, hideg sör és a jakartai magyar nagykövet rezidenciáján finom hazai étel várta a hét végén az indonéziai Banda Aceh városából hazainduló egészségügyi csapatot. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat és a Karitatív Szervezetek Szövetsége által küldött, orvosokból és ápolókból álló tizenöt fős csoport zöme vasárnap éjfélkor érkezett haza, a váltásukra kiküldött magyarok pedig tegnap már munkába álltak a katasztrófasújtott területen.

Még mindig naponta háromezer holttestet találnak a romok között a katonák az indonéziai Aceh Besar tartományban. Az Orvosok Határok Nélkül elnevezésű nemzetközi humanitárius szervezet adatai szerint megjelent a tetanuszos fertőzésben való megbetegedés a térségben – eddig hatvanhét ember szervezetében mutatták ki a kórt. A jelenség várható volt, hiszen a tetanusz lappangási ideje két héttől két hónapig terjedő időszak. A megtalált betegek negyede már belehalt a merevgörcsbe. Az emberek zöme akkor fertőződött meg, amikor a hozzátartozóik testét vagy megmaradt értéktárgyaikat keresve a romok közé merészkedtek és megsérültek. Az Egészségügyi Világszervezet helyszínen lévő szakemberei eközben igyekszenek megnyugtatni a temetetlen holttestek miatt aggódókat. A közhiedelemmel ellentétben nincs bizonyíték arra, hogy a bomló testek járványokat terjesztenének – állítják –, a legfertőzőképesebb baktériumok elpusztulnak huszonnégy órával a halál beállta után. Véleményük szerint sokkal reálisabb veszélyt jelent a lakosságra a fertőzött ivóvíz és a tragikus higiéniai helyzet. A WHO szerint kegyeletsértő egészségügyi okokra hivatkozva gyorsan és ceremóniamentesen tömegsírokba temetni az áldozatokat.
A magyar orvosok ottlétük alatt találkoztak maláriás és tífuszos betegekkel is, de jelentős számban kezeltek a szökőár következtében megbetegedett áldozatokat. A lakosság gyorsan befogadta az idegeneket, gyerekeik kezelését is rábízva a magyarokra.
– Egészen megszerettek bennünket azok a szerencsétlen emberek – meséli Borbély Sándor budapesti mentőtiszt –, az utolsó napokban alkudnunk sem kellett a piacon, mindent a lehető legalacsonyabb áron adtak ide, a hazaindulásunkkor pedig többen sírtak is.
A magyarok a tíznapos misszió alatt közel ezer beteget láttak el két, a szökőár következtében szakszemélyzet nélkül maradt rendelőben Banda Aceh városában és a Pango Raja elnevezésű kis faluban, ahol a portugálokkal közösen működtettek tábori kórházat. A betegek nem maradnak magyar orvosok és ápolók nélkül, hiszen hétfő reggel már munkába állt az a tizenöt fős csapat, amely a váltásukra érkezett az ázsiai országba. Mindössze annyi változás lesz, hogy az újak kényelmesebb helyen, egy három- szobás házban fognak lakni az iskola helyett, és a gyógyszeres készletüket már a kinti szükségletek szerint állíthatták öszsze. Személyekben is lesz folytonosság, hiszen az előző csapatból kint maradt Szabó Levente sebész-traumatológus és Herencsér Lajos koordinátor is – utóbbi a baptista szeretetszolgálat önkénteseként még Srí Lankára is járt, és hazautazás helyett immár a második magyar csoportot fogadta az indonéz főváros repülőterén.
Balogh Zoltán ápoló-logisztikus az 1999-es törökországi földrengésig operatőrként járt a katasztrófák és a háborúk helyszínére. Huszonhárom esztendőnyi televíziós munka után meggondolta magát: szerinte az események bemutatása helyett konkrétabb segítséget is nyújthat az áldozatoknak azzal, hogy két keze munkájával próbálja begyógyítani a sebeket. Indonéziában a szörnyű pusztítást látva előjött belőle az operatőr egy pillanatra, de a következő gondolata már az volt: minél előbb segíteni kell a túlélőkön. Szerinte most már végképp eldőlt, hogy bármi történjen a világban, ő immár nem médiamunkásként, hanem segítőként fog megjelenni a helyszínen.
Toldy Scheld Emil civilben a budai Irgalmasrendi Kórház kardiológiai osztályán dolgozik. Orvosként ott volt a délszláv háborúban és albániai menekülttáborban, gyógyított Szudánban és Dél-Egyiptomban is. Szerinte a mostani igazi kihívás volt, hiszen az induláskor nem lehetett tudni semmit, mindent maguknak kellett megoldaniuk egy ismeretlen helyen, a tragédia okozta káoszban. Sikerült szállást találni, megoldani az étkezést és elfogadható körülményeket teremteni a gyógyítás számára is. Véleménye szerint ilyenkor nemcsak a gyógyszerre és a szaktudásra van szükség, hanem a személyes jelenlétre is: a mindenüket elvesztő embereknek látniuk kell, hogy nem maradtak egyedül, a világ segít rajtuk.
Orvosként az volt az érdekes, hogy míg otthon mindenki egyre szűkebb szakterületre specializálja tudását, itt egy szál fonendoszkóppal, a keze és a füle segítségével és a rendelkezésre álló gyógyszerkészletekkel kellett megoldania a feladatokat. A misszió végére intenzív osztályt is sikerült létrehozni az őserdő közepén egy sátorban. Néha úgy kellett rögtönözni, hogy a szakma semmiképpen se sérüljön – itt kevés adminisztrációval, tényleg csak a gyógyításra koncentrálva lehetett dolgozni igazi betegekkel, akik néha a betegség olyan előrehaladott állapotában voltak, amilyennel otthon csak ritkán találkozni. Jó volt a csapat, akár a reggeli mellől is felálltak dolgozni, ha beteg érkezett a táborhelyre. Az itt szerzett tapasztalat és élmény több évre kitart az otthoni munkában is – véli a harminchárom éves orvos, aki a legfontosabb eredménynek azt tartja, hogy egy olyan faluban, ahol korábban még Magyarországról sem hallottak, most mindenki a magyar orvosokról beszél és végtelenül hálásak a munkájukért. – Egy hétig kicsit mi voltunk Magyarország – fejezi be a beszélgetést.
Bana János alezredes otthon a paksi atomerőmű baleset-elhárítási osztályának vezetője, míg Acehben a magyar tábor logisztikai irányítását végezte. A portugálok által kivitt felszerelésről elmondta, hogy egy bármilyen körülmények között jól működtethető tábori kórház, de kellett volna legalább tíz ember a hatékony felállításhoz és üzemszerű működéshez. Ezzel szemben a portugáloknak összesen négy emberük jutott be az országba, ezért úgy kellett a magyar segítség, mint egy falat kenyér. Az első uniós humanitárius együttműködésnek is felfogható misszió jól sikerült, de az látszott, hogy az építőknek nem volt trópusi tapasztalatuk, így a tábor elhelyezésénél nem számoltak azzal, hogy naponta jelentős csapadékmennyiséget kell a sátorok körül elvezetni.
Az ilyen éles bevetések kiváló alkalmat jelentenek a tapasztalatszerzésre – fejtette ki –, sokat lehet tanulni abból, hogy egy tömegkatasztrófa idején hogyan és mikor tudnak reagálni az állami hatóságok és hogyan lehet hatékonyan elosztani a humanitárius szervezetektől beérkező eszközöket és egészségügyi erőket. Ilyenkor óriási a média szerepe is, mert az újságírók általában gyorsabban kijutnak a helyszínekre, így a tőlük érkező információkat (ellenőrzés után) a katasztrófavédelmi szakemberek is tudják hasznosítani. Az alezredes különben pihenőszabadságot vett ki, hogy el tudjon jönni segíteni.
A magyar csapat mindenki által aláírt piros-fehér-zöld zászlóval köszönte meg a jakartai magyar nagykövetség dolgozóinak a példaértékű segítségét. A portugál kapcsolatot is Busztin György nagykövet találta, miután értesült arról, hogy az egyetlen, akkor jelen lévő uniós orvoscsapat a portugáloké. A helyi hatóságok értékelték a segítséget, az ország elnöke, Susilo Bambang Yudhoyono személyesen üdvözölte és meleg szavakkal köszönte meg a magyar jelenlétet – a nagykövet szerint ez a misszió jó példája annak, hogy kevés ember áldozatkész munkával meg tudja szerezni egy nagy ország barátságát.