Nem kell újra kitalálni

Zalatnay Saroltának szivárog a szilikonbetétje, elpusztult a szánhúzó kutyája, és most is Csaba árulása miatt zokog a legtöbbet. Anikót nem zavarják Bochkor Gábor előző barátnői, Majka jogosítványa pedig valószínűleg hamis. Valahogy így néz ki ma Magyarország. Minden fontos, ami nincs – mint a miniszterelnök anyajegye –, és semmiről nem szívesen beszélünk, olvasunk, ami tényleg van. A hazai kereskedelmi média vezetőiről nem tudhatjuk meg, hogy tényleg csak szórakoztatni kívánnak minket ezekkel a baromságokkal, vagy el akarják terelni a figyelmünket a lényegről. Arról, ami az anyajegy, a szilikonbetét és Bochkor Gábor szerelmi élete mögött van.
Hankiss Elemér néhány éve mozgalmat és tévéműsort indított: találjuk ki Magyarországot. Most itt az új internetes változat: találjuk ki a közép-európai régiót. Az első próbálkozás nem hozott átütő sikert, s a második kezdeményezés sem tűnik többnek rokonszenves értelmiségi próbálkozásnál. De legalább próbálkozás. Ugyanis miközben az elmúlt években mindenki szorgosan nyaldosta a sebeit, és/vagy tömködte a zsebeit, a kereskedelmi média – persze nem saját intuíciója alapján, hanem külföldről érkezett, ott már lejárt szavatosságú módszerekkel – szépen kitalálta Magyarországot. Az idióta sztárok és idióta médiafogyasztók országát, amelyben az is hírré válhat, ha Popvriscsák Mónika meglocsolja a fikuszát.
Talán nem is kellene újból kitalálni Magyarországot. Talán csak beszélni kellene a meglévőről, hogy mindenki számára világossá váljon, milyen is. Hogy az emberek lássák, hallják, érezzék, hogy a honfitársaik is hasonló gondokkal küszködnek, mint ők maguk, hogy hírt kapjanak sikerekről és kudarcokról. Hogy érezzék, nincsenek egyedül. Az értelmiségnek ehhez, nem pedig a kereskedelmi média sikeréhez kellene asszisztálnia. Persze lehet, hogy ez nem olyan jól fizető elfoglaltság, de a szakmai sikerélmény nyújthatna némi kárpótlást.
Magyarország amúgy tele van fontosabbnál fontosabb témákkal. Művészekkel, hajléktalanokkal (olykor hajléktalan művészekkel), szegényekkel, testi és lelki nyomorultakkal, sőt boldog emberekkel is. (Róluk szólnak a karácsonyi műsorok.) S lehet, hogy ebben az újságírószakma már nem hisz, de az embereket nagyon érdeklik az embertörténetek. És nemcsak este tíz után érdeklik, hanem napközben is. Az igaz történetek helyett azonban napközben csak fogatlan nyolcadik kerületi bértranszvesztitákat kapnak. Felszeghy Csaba hosszú évek óta írja rádiós embertörténeteit, amelyek este tíz után kerülnek adásba a Kossuth rádióban, amikor a többség már Bruce Willist bámulja. Van-e esélye Felszeghy Csabának és kollégáinak arra, hogy egyetlen tizenöt éves lány máig kiderítetlen meggyilkolásának történetével versenyezzen Bruce Willis gyilkolásaival? Jó lenne olyan Magyarországot kitalálni, amelyikben lehet.
Harcsás Judit rakta ki legutóbb az Elfeledett sorsok… című sorozatban Eszter egy esztendeje történt tragédiájának részleteit. A leány egy erdő mellett kerékpározott, amikor autóval elévágtak, elkapták, a kocsiba tuszkolták, majd megkínozták és megölték. A gyilkos ismeretlen. Tettének oka is. Az eset az újságíró számára több kell legyen, mint bűnügy, mint egyszeri szenzáció. Felelősséggel jár. Harcsás Judit érezte ezt, bár minden empátiája ellenére sem sikerült erős anyagot készítenie. Nem volt hozzá koncepciója. De még így is többet ért ez a negyven perc, mint bármely fényes magazin vagy látványos vetélkedő. Mert rólunk szólt. A megemészthetetlen veszteségekről és az együttérzést színlelő, ám gyorsan felejtő környezetről, amelyik elmerül a maga bajában. A félelemről, hogy a bűnösök szabadon kószálnak, és a tehetetlenségről, hogy nem tudjuk a dolgainkat a kezünkbe venni. Egyszóval a mai Magyarország közérzetéről.
(Elfeledett sorsok… – Kossuth rádió.)