Nem találták a kulcsot…

Fehér luftballonok sűrű sorai fedik a színpad mennyezetét. A háttérben egyetlen, összefogott, drapéria, amely a négy felvonás során – a színhely hangulatától függően – színét váltja. . A vendégművész El Kazovszkij nagyvonalú, levegős színpadképe valósággal kitágította a Radnóti Színház kicsiny játékterét. Lenyűgöző látvány és sokrétűen használható színpad. És mégis… A Cseresznyéskert rendezője, Valló Péter, úgy tetszik, nemigen tudott élni a rendkívül esztétikus, ráadásul funkcionális színpadkép nyújtotta lehetőségekkel: a Csehov-előadás szétszabdalt, művészileg eltérő színvonalú jelenetekre bomlik. Az előadás mélységét és távlatosságát mintha eleve leszűkítette volna a színház szerencsétlen adottsága, ami a kicsiny játékteret illeti. Négy-öt szereplő már megtölti a teret. Amikor például a feszültség a tetőfokára hág, az ősi családi ház elárverezésekor, szűknek bizonyul a színpad: nem sikerül megkomponálni a helyzethez illő, robbanásos „prózai koreográfiát” a színen. Mintha a rendező nem találna fogódzót a színészek számára ahhoz, hogy „helyzetbe hozza” őket. Peregnek a jól ismert jelenetek, de nemigen izzik föl a levegő. A szereplők mintha keresnék helyüket egy kiforratlan előadásban. Morcsányi Géza letisztult Csehov-fordítását könnyű mondani, de a figurákat belülről feltölteni, a jelek szerint, nehezebb. Valló szemlátomást egyszerűségre törekedett, s vélhetően, a Csehov-színjátszás honi sallangjaitól, a realisztikus bíbelődésektől, komótos szamovár-használattól stb. igyekezett megóvni az előadást, ám a tartózkodó játékmód némely jelenetben egyfajta sterilitáshoz vezetett, nem érinti meg a nézőt, amit lát, nemegyszer érdektelen. Úgy látszik, nem talált kulcsot a szembetűnően szép színpadképhez, hozzá illő, tartalmas és kifejező – akár szimbolikus elemeket, metaforákat is hordozó – játékstílust a rendező. Ráadásul, a fiatalokat megtestesítő kezdő színészek nemigen képesek „felzárkózni” a „nagyok” játékához. Többségük karaktere elmosódott.
Való igaz, e sorok írójának legnagyobb színházi élményeit épp a Cseresznyéskert Peter Brook, illetve Harag György rendezte, korszakos előadásai jelentették, s nehezére esik olyan produkciót befogadni, amelynek legtöbb jelenete híján van az atmoszférának (no nem annak a bizonyos „lebegtetett”, rutinos-tradicionális „csehovinak”, ahogyan nálunk évtizedekig játszották), a céltudatos rendezői mondanivalónak, a nagy formátumú alakításoknak. Már a könnyelmű Ranyevszkaja sorsa sem izzítja föl a légkört: Kováts Adél – jóllehet törékenységénél, alkatánál fogva igazán testére szabott ez a szerep – bizony nemegyszer mesterkéltnek tetszik. Hiába a szenzibilitása, ha bizonyos szemrebbenéses, rutin-mimikával, erőltetett álmatagsággal alakítja a híres-hálás női főszerepet. Van néhány szép pillanata, amikor tekintete a távolba vész, érezhetően, nincs jelen, gondolatai messze szállnak: a múltba, vagy párizsi szerelméhez? Egyre megy: azt sugallja, nem él a jelenben.
A partnerek szerepébe pedig mintha más-más előadásokból léptek volna át a színészek. Bálint András Gajev képében a puhány, szétszórt, kamaszkorában megrekedt intellektust adja, akinek vérében a könnyelműség; Szombathy Gyula egy realista Csehov-produkció ízes Szimeonov-Piscsikje, Miklós György pontosan átgondolt szerepalkotással, szenilitásba csontosodott, aggodalmaskodó, vén lakájt játszik; Csányi Sándor Jásája már egy modernebb előadás mozgásában is enyhén karikírozott primitíven sznob, üreslelkű, úrhatnám inasát alakítja. Lopahin képében Schneider Zoltán inkább külsőségesen-felszínesen robbanékony, betanultan darabos, semhogy igazi drámát tudna csempészni a letűnőfélben lévő világ és az újgazdagok kíméletlen, ahogy ma szoktuk emlegetni, „pragmatizmusa” közé.
Akárhogy is vesszük, a Cseresznyéskert emblematikus darab emblematikus szereplőkkel. Mondhatni, mindegyik szerep nagy színészt kíván. Ám a Radnóti előadása híján van a színészek összehangoltságának. A fiatalok játékán érezni az instruáltságot és a görcsös megfelelni akarást, amit nem is lehet rossz néven venni tőlük, hisz tapasztalatlanok. Számomra ez tetszett ki Marjai Virág eh. Dunyasa-alakításából, aki pontosan teszi a dolgát, de nem tud ellazulni, önmaga (azaz Dunyasa) lenni. Várja szigorú-szomorú szerepében Wéber Katát sem járja át az őszinteség, Kovalik Ágnes Ányája friss, fiatal lány, de felejthető (igaz, maga a szerep sem éppen karakteres), Mészáros Tamás Trofimovja meglehetősen érdektelenül lázong, Martin Márta sem a darab szerinti különcködő, katonás Sarlotta Ivanovna.
A Cseresznyéskert már szövegében hordozza időszerűségét. Bár a Radnóti előadásában épp ennek a nyomatékosítására törekedtek, élményszerűség híján sajnos ez nem üt át.
(Csehov: Cseresznyéskert. Radnóti Színház, rendező: Valló Péter.)