Szívesen ment volna operaénekesnek, karmesternek, matematikusnak vagy fizikusnak, de egyik sem lett belőle. Sokat tud a stilisztikáról és a retorikáról, a világban fellelhető francia nyelvű kultúrákról pedig alighanem ő tudja a legtöbbet ebben az országban. A magyar retorika történetéről írott könyvét annak idején betiltották. Tanszéket, nemzetközi folyóiratot alapított, de amikor négy év elteltével visszajött Párizsból, nem kapta vissza a tanszékét, még az íróasztalát is elvették tőle. Itthon máig nem ismerik el Franciaországban kapott egyetemi tanári címét, sőt még a strasbourgi egyetemen szerzett habilitációját sem, amelyet pedig az Oktatási Minisztérium Európa legmagasabb színvonalú habilitációjaként tart számon. Neki köszönhetően jelent meg Kanadában a Nuit Blanche című folyóirat nagy visszhangot keltett magyar különszáma. Québecieknek tanít québeci irodalmat, sőt nyelvet is. Hívták, maradjon ott végleg. De apró gyereket nevel, a kisfiú nehezen bírta volna a ötvenfokos hideget. És már ő sem akart megválni zengővárkonyi menedékétől. A Magyar Tudományos Akadémia doktori bizottsága tavaly a maximálisan adható száz pontra értékelte „nagydoktori” disszertációját.
– Otthonról semmiféle tudományos indíttatást nem kaptam. Szüleim nagyon szegények voltak, gimnazista koromig még rádióra se telt. A zene mégis egész életemet meghatározta. A házban, ahol laktunk, az egyik szomszédnak volt lemezjátszója és teljes Aidája. Kiültem a lépcsőházba, ott hallgattam. Énektanáraim biztattak, hogy tanuljak énekelni. Anyám benevezett az újságban meghirdetett tehetségkutató versenyre, de csúfosan leszerepeltem. Előtte gyakorlásként utcahosszat ordítottam a Puccini-áriákat, tönkrementek a hangszálaim. Marad a karmesterség, gondoltam. Amikor 1965-ben kikerültem Párizsba, egyik barátommal rendszeresen bejártunk a konzervatóriumba. A kollégiumban székből pódiumot építettünk, egyikünk volt a karmester, másikunk a kritikus, jól elszórakoztunk. Barátom, Alain Durel szép karriert futott be, karmester és a Théâtre des Champs-Élysées igazgatója lett.
– Hogyan került 1965-ben Párizsba?
– Couve de Murville és Péter János 1964-es találkozóját követően Franciaország egyetlen egyéves ösztöndíjat ajánlott föl Magyarországnak, az elsőt a második világháború után. De tanárom, Lakits Pál nélkül soha nem kaptam volna meg ezt az ösztöndíjat. Ő a minisztériumban dolgozott, és a debreceni egyetemen adott órákat, én ott voltam francia szakos. Tőle tanultam a XVIII. század irodalmát, végtelenül tiszteltem mint tanárt, mint embert. Amikor a minisztériumban kezébe került ez az ösztöndíj, egyszerűen elhozta nekem.
– A vasfüggöny mögül érkező diák akkoriban abszolút ritkaságnak számított Párizsban. Hogyan fogadták?
– Debrecen perifériájáról egyenesen a Champs-Élysées-re kerültem. Itthon én nyertem meg a Ki tud többet Franciaországról? című rádiós vetélkedőt, ezért a francia rádió munkatársa várt a repülőtéren. Kiemelt a sorból, és a Champs-Élysées egyik szállodájába vitt. Ott laktam két hétig, majd átköltöztem Antoniba, egy diákotthonba. A Sorbonne-on Robert Ricatte professzornál tanultam. Az irodalmi impresszionizmussal és Jules Renard-ral foglalkoztam. Ricatte lelkes baloldali gondolkodó volt, fölkarolt mint keletről jött diákot. Nagyon szigorú mester volt, hetente kellett raportra mennem hozzá, mindent aprólékosan kijavított, amit odaadtam neki, a nyelvi hibáimat is. A francia irodalmi nyelvet is nagyrészt tőle tanultam, ő tanított meg a filológia szeretetére, arra, hogy mit jelent a kritikai kiadás, a tisztességes hivatkozás.
– A hetvenes évektől szinte többet volt külföldön, mint Magyarországon. Miért?
– Pályáztam ösztöndíjakra mint a debreceni egyetem tanársegéde, majd adjunktusa, és sikerült. 1970-ben azért mentem újra Párizsba, hogy befejezzem a doktori disszertációmat, amelyet végül 1972-ben védtem meg. 1973-ban az École Normale Supérieure-ön egy évet tölthettem Zvetan Todorov osztályában, ami újabb hatalmas lökést adott a kutatómunkához. Todorov kedves, nagyon jó ember, sorra jelentek meg gondolatébresztő írásai, és mindegyik tökéletesen érthető volt. Eljártam Roland Barthes és Julia Kristeva köreibe is, de egy szót sem értettem az előadásaikból. Todorov révén kerültem kapcsolatba a frankofóniával, a világ francia nyelvű civilizációival is. Ő segített elhelyezni egyik túlságosan „tudós” írásomat egy nyelvészeti folyóiratban, amelynek szerkesztőségi titkára egy liège-i nyelvész volt. Leveleztünk, ösztöndíjat kértem Belgiumba, megkaptam. Liège-ben az ugyancsak Todorov-rajongó Jacques Dubois irodalomtörténeti tanszékére kerültem, fölajánlott egy asztalsarkot. A szobában rengeteg könyv volt, de én egyiknek a szerzőjét sem ismertem. Elszégyelltem magam, rákérdeztem, kik ők, mondták, hogy belgák. Ekkor határoztam el, hogy ha egyszer megtehetem, én ezt az egész irodalmi kultúrát kötelező tantárgynak fogom előírni. Debrecenben erről szó sem lehetett, ott mérhetetlen konzervativizmus uralkodott, de Pécsett később sikerült megvalósítanom.
– Előtte azonban még megírta a magyar retorika történetét. Mi vagy ki vitte a retorika tanulmányozására?
– Valahogy magamtól jutottam oda. Az egyetemi doktori disszertációmat Jules Renard hasonlataiból írtam. Rajongtam Renard-ért, ahogy több magyar író. Kosztolányi tőle vette a Zsivalygó természet ötletét, Szerb Antal is nagyon szerette. Szóval épp az ő munkáit tanulmányoztam, amikor dúlt a strukturalisták neoretorikájának divatja. Egy szót sem értettem a munkáikból, dühömben elkezdtem átképezni magam nyelvésznek. Végigolvastam Saussure-t, Jacobsont. Később, amikor kapcsolatba kerültem Todorovval, az École Normale Supérieure-ön a retorika volt a fő tantárgy. Arisztotelész Retorikáját gyötörtük egy éven keresztül. Todorov arra tanított, hogy a modern strukturalista irodalomtudomány nem zárja ki a közérthető nyelvezetet. A szakterminológiát meg kell megyarázni, a tudós nem érheti be azzal, hogy rábízza az olvasóra, vagy kitalálja, mit jelent, vagy nem. Azt a nagyképű nyelvezetet, amely ma is divatos itt-ott, áltudósok találták ki, hogy tudományként adhassák el a semmit. Amikor hazajöttem Párizsból, felajánlottam a Gondolat Kiadónak, ahova sokat fordítottam, írok valamit a strukturalistákról. Pók Lajos, a kiadó igazgatója azonban azt mondta: írjam meg inkább a magyar retorika történetét. Ez lett a kandidátusi értekezésem. Szép sikert aratott, a bíróság is fölfigyelt rá. Pók Lajos, aki mindig mellettem állt, 1982 elején felhívott, és közölte: a kiadói tanács az év legjobb könyvének ítélte a művemet, de nem kaphatok érte egy fillért sem, mert a könyv per alatt áll. Csak nem azt akarom mondani azzal a Kölcsey-idézettel, hogy szónoklat szabad nép körében születik, s hogyha nincs retorika egy országban, demokrácia sincs? – kérdezték, amikor tanúként kihallgattak. Végül kimondták, hogy a könyv nem terjeszthető.
– A pécsi egyetem francia tanszéke, amelyet 1985-ben szervezett meg, egészen más, mint a többi. Mi indította arra, hogy a frankofóniát tegye meg alapnak?
– Nekem az a mániám: a leendő franciatanároknak tudniuk kell, hogy a francia még ma is világnyelv. Több mint ötven országban beszélik hivatalosan is, mindenütt izgalmas kultúrája van. Kanada irodalmában például jól tükröződik a francia kisebbség és nyelv megmaradásáért folytatott harc. Ez stilisztikai szempontból is érdekes. Körbejártam az elérhető országokat, hogy tanárokat szerezzek, könyvtárt gyűjtsek. A lehetőségek persze korlátot szabtak, de Belgium, Svájc és Kanada segített. Udvarló beszédeimben mindenütt elmondtam, hogy a belgiumi, svájci, kanadai francia nyelvű kultúra most lesz először kötelező egyetemi tantárgy – Magyarországon előbb, mint Belgiumban és Svájcban. Ez hatott. Több száz könyvet kaptunk, vendégprofesszorok jöttek, videóra vettük az előadásaikat. Megszerveztem két tudományos konferenciát, megindítottam a Cahiers francophones d’Europe centro-orientale című folyóiratot. A világ minden részén ismerik, híres professzorok írnak bele: németek, lengyelek, kanadaiak. Hogy mi ennek az egésznek a haszna? Az, hogy a diákok tudása szélesebb körű lesz, több ablak nyílik meg előttük a világra.
– A rendszerváltozás pillanataiban ismét Párizsban dolgozott. Mit ért el a magyar intézet igazgatójaként?
– Először is a szó szoros értelmében lebontottam a vasfüggönyt. Az intézet épülete Párizs egyik legelegánsabb utcájában áll, és egy ronda fémredőny takarta a bejáratot. Azonnal levetettem, és megrendeltem a ma is látható kovácsoltvas kaput. Jó néhány fórummal kellett egyeztetnem – Párizsban nem lehet akármit rátenni az épületekre –, de végül sikerült. Konkrét és átvitt értelemben kinyitottam a kaput. Nagyon szép időszak volt, mindent megadott az akkori művelődési tárca, amit kértem. A könyvtárat és az olvasótermet este nyolcig nyitva tartottuk. Rengeteg programot szerveztünk, koncerteket, előadásokat, filmvetítéseket, irodalmi esteket tartottunk. Részt vettünk a párizsi „költészeti vásáron”. Előfordult, hogy egy hét alatt négy magyar költőt mutattunk be. Azt hiszem, az egyik legnagyobb jelentőségű esemény az intézet életében az Erdély történetének francia nyelvű megjelenésekor szervezett kerekasztal-beszélgetés volt. Három magyar, három francia és három román történész ült a népes közönség előtt. A nagy tekintélyű Jacques Le Goff vezette a vitát, és ezekkel a szavakkal zárta a bemutatót: „A hallottak után egyértelmű, hogy ebből a könyvből fogjuk oktatni Franciaországban Erdély történetét.” Később rengeteg támadás ért, nehezen tudtam kitölteni a negyedik évemet, de nem adtam föl.
– Pécsre ment vissza?
– Igen, de nem vártak, nem kaptam vissza a tanszékemet, lehetetlenné tették a munkámat, ezért 1996-tól újra Strasbourgba mentem három évre frankofóniát tanítani. Később, amikor Kanadában megjelent egy könyvem, meghívtak a Laval Egyetemre. Ötven-hatvan jól felkészült hallgatóm volt, fantasztikusan fölszerelt egyetemen taníthattam, álmodni sem lehetett volna jobb körülményeket. Végleges állást is ajánlottak, de az ember hatvanévesen már nem vált országot.
– Olyan időben járt sokat külföldre, amikor kevesen. Nem zaklatták miatta?
– Dehogynem. Becitáltak, és megpróbáltak zsarolni. Azt mondták, Vígh elvtárs, tudjuk, hogy magát ott kinn beszervezték, inkább most mondjon el mindent, mert a bíróságon már nem tudunk segíteni. Nagyon féltem, hogy többet nem engednek ki Franciaországba, de azt is pontosan tudtam, hogy nem igaz, amit állítanak. Egy idő múlva békén hagytak, látva, hogy nem mennek velem semmire.
– Fontos szerepet tölt be az életében zengővárkonyi tuszkulánuma…
– Amikor Pécsre költöztem, arról álmodtam, hogy legyen egy borospincénk. A falu határában találtunk egy lepusztult tanyát, tíz éve nem lakták. A telken volt ugyan szőlő, de alig látszott ki a gazból. Megvettük, sokéves munkával rendbe hoztuk, téliesítettük a házat, és ott ragadtunk.
– Ápolják a környéken Fülep Lajos emlékét?
– Hát persze. Kicsit féltek tőle az emberek, mert kutya szigorú volt, nála rendnek kellett lenni. Kórust szervezett, néptáncot, katekizmust tanított. Fantasztikus történeteket mesélnek róla a helybeliek. Tőlük hallottam, hogy a ház, amelyet megvettünk, egy Joó János nevű emberé volt, vele együtt iddogált a tornácon Fülep Lajos, Móricz Zsigmond és Kodolányi János. Móricz állítólag erről a Joó Jánosról mintázta A boldog ember főszereplőjét.
– Azt mondta, nem menne el Zengővárkonyból semmi pénzért. Miért?
– Őzek, szarvasok járnak be a kertbe. Körben hegyek, erdők ritka növényekkel, állatokkal. Eleinte fordítva fogtam a kaszát, majdnem levágtam a bokámat. Az egyik szomszédom egy darabig nézte, azután az itteniekre jellemző végtelen tapintattal azt mondta: „Ne haragudjon, tanár úr, nálunk nem így kaszálnak.” Megmutatta, hogyan kell, azóta csinálom. Jót tesz az ember derekának. Mindig városlakó voltam, nem tudom, miféle atavizmus következtében jött elő belőlem ez a favágó-faültető-földműves. Jules Renard-nak is lehet köze hozzá, az ő egyik fő gondolata az azonosulás a természettel. Tölgyfa akart lenni. Most ott integet a levelek közül. Föl se merül bennem, hogy másutt éljem le a hátralévő éveimet. Nemcsak azért, mert egészséges ez a vidék, hanem mert metafizikai töltése van. Itt lehet békében dolgozni, most is két könyvet készítek elő. Meg akarom írni a francia kanadai irodalom történetét, illetve a frankofón világ, a francia nyelv különös történetét, azt hogy milyen civilizációk épülnek erre a nyelvre.
Vígh Árpád tanár, író, műfordító 1943-ban született Debrecenben. 1967–1980: tanszéki könyvtáros, tanársegéd, adjunktus a KLTE francia tanszékén. 1980–1984: magyar lektor a strasbourgi egyetemen. 1985–1991: egyetemi docens, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem (JPTE) új francia tanszékének megalapítója, vezetője, tanulmányi és kutatási programjának kidolgozója. Közben 1990-ig az MTA stilisztikai munkabizottságának elnöke. 1990: a Cahiers francophones d’Europe centro-orientale című nemzetközi tudományos folyóirat megalapítója és igazgatója. 1991–1995: a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, a párizsi magyar nagykövetség kulturális tanácsosa. 1995–: ismét a pécsi egyetem tanára. 1996–1999: vendégtanár a strasbourgi Társadalomtudományi Egyetemen, 1998: habilitáció ugyanott. 1999–2000 és 2002–2003: vendégtanár a québeci Laval Egyetemen. 2002: a francia oktatási minisztériumtól a Conseil des Universités javaslatára egyetemi tanári címet kap. 2004: az MTA doktora.
Magyarra fordította többek között Jules Renard, Albert Camus, Aragon, Jannisz Ritszosz, Paul Éluard és Robbe-Grillet, franciára (André Domsszal) Mészöly Miklós és Sütő András műveit. Kitüntetések: 1977-ben az MTA kritikusi nívódíja a Helikon folyóirat retorikaszámáért. 1989: Palmes académiques (a francia kormánytól), 2004: Illyés Gyula-díj.
