Robbantás előtt

Még mindig vannak nemzeti értékeink. Dacára annak, hogy az aktuális hatalom a „nemzeti” és az „érték” kifejezést is sajátosan értelmezi, hogy sokan nem csak mernek, egyenesen akarnak kicsik lenni. Holnap talán lapáttal esnek a Kékestetőnek, hogy széthordjanak belőle pár halomnyit; ne legyen már ezerméteresnél magasabb hegyünk, mert az nem illik hozzánk. A magyar élsport még sokkal tekintélyesebb magaslat, ott jegyzik a földkerekség első tizenöt csúcsa között. Puszta kézi erővel ráadásul megbonthatatlan, de robbantani kétségkívül lehet. Az előkészületi munkálatok pedig javában zajlanak.
A hét közepén ismertté vált a 2005-ös költségvetésből a versenysport támogatására szánt összeg, így az eddigi balsejtelmek mostantól tényként kezelendők. Az egyes szövetségek reálértékben durván feleannyi pénzt kapnak, mint az előző olimpiai ciklus első esztendejében, 2001-ben, az athéni olimpián sikeresen szerepelt sportágak „csak” nélkülözésre, a sikertelenebbek – megélhettek korábban bármilyen daliás száz esztendőt – enyészetre ítéltettek. A számokat böngészve már-már felesleges is felidézni, hogy a kormány eredetileg 2004-re ígérte oda az összköltségvetés egy százalékát a magyar sportnak, és még a módosított tervezet is ezzel a részesedéssel számolt 2006-ra. Időarányosan tehát így is 0,85 százaléknál kellene tartanunk, de ennek sincs meg a fele sem. Az élsport ráadásul olyan méltatlanul kicsi szelethez jut az amúgy is agyonfarigcsált tortából, hogy a döntéshozók puszta alkalmatlanságáról, nemtörődömségéről szó sem lehet. Tudatos rombolás zajlik.
A látszatintézkedések eközben az egyéb területeken megismert és megszokott módokon folynak. Egy-egy szövetségi kapitánynak, versenyzőnek vagy csapatnak ötletszerűen több millió forintos pluszjutalom hullott az ölébe ősszel, majd a paralimpikonok díjazását emelték spontán Nagy Tímea, Vörös Zsuzsa és Igaly Diána elismerésének szintjére. E PR-gesztusok valódi haszna, hatékonysága éppen akkora, mint annak a két pokrócnak, amelyet a miniszterelnök saját keretéből és hónalja alól küldött a szökőár áldozatainak.
Csupán a jövő sporttörténészeinek helyzete vált könnyebbé. Mert miközben örökké reménytelenül vitatkoznak azon, hogy a magyar labdarúgás hanyatlása az 1954-es vb-döntővel, a forradalom után külföldre távozott felnőtt- és ifjúsági válogatottal, avagy az 1969-es csehszlovák–magyar pótselejtezővel kezdődött, élsportunk tönkretételének meghatározásához biztos fogódzót kaptak. 2005 mérföldkő marad.