Gőzerővel dolgoznak a magyarok abban az országban, ahol az ENSZ adatai szerint negyvenötezer ember halt meg a múlt szombati földrengés után bekövetkező szökőárban. A segélymunkások szinte alig alszanak: az állami magyar orvos- és mentőcsoport két váltásban látja el a Galle város környékén lévő menekülttáborokban élő embereket, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet emberei pedig reggel bevásárolnak a fővárosban, ezt napközben teherautóra rakják és leszállítják délre, kiosztják, majd éjjel visszajönnek. Eddig egymillió forint értékben vittek segélyt öt menekülttáborba, ezerötszáz embernek adva ivóvizet, helyi szokás szerinti ruhát, evőeszközöket és edényeket, tisztálkodószereket és női alsóneműt. Kiosztották a magyar kormány által küldött harmincmilliós gyógyszeradományt is. A baptisták ezalatt a Külügyminisztériumtól pályázaton elnyert pénzből fejenként napi öt liter vizet biztosítanak ezer embernek, szervezik az amerikai segélyből érkező tábori konyha felállítását és megállapodást kötöttek egy magyar gyermekotthon beindításáról.
Óév utolsó napjának reggelén hat órakor volt a gyülekező: az egyesített magyar csapat indulni készült Galléba. Ázsiában vagyunk: a tegnap felfogadott autóbuszsofőr eltűnt, hirtelen meg kellett oldani a húsz ember leszállítását. A tiszteletbeli magyar főkonzulnak köszönhetően hamar rendelkezésre állt három kisbusz, előkerültek a csapat felszerelését szállító teherautók is, így a piros-fehér-zöld zászlós konzuli autó felvezetésével indulhatott a menet. A csapat tagjai rádión tartották a kapcsolatot, és kicsit talán túlságosan is katonásra sikeredett az információáramlás: ötórányi, tikkasztó hőségben megtett út után a civilek egészségügyi szünetre való kérésére a következő válasz érkezett: „a parancsnok vizsgálja a helyzetet, a konzul úrral való egyeztetés után dönt a megfelelő helyszínről az állomány számára”.
A főváros–Galle távolság ugyan nem több százhatvan kilométernél, de a szűk úton bonyolódó óriási forgalom és a terelések miatt (az ár sok helyütt elmosta a tengerpart mentén futó főutat) majd’ hét órába kerül, amíg leérünk. Egy koccanás is növeli a menetidőt, mert egy zsúfolásig tömött busz vezetője az esztelen előzés során rosszul számolta ki a centiket és oldalba kapta a konzul kocsiját. A buszból letoluló nagyhangú utasok miatt pillanatokon belül lincshangulat alakul ki (errefele gyakran erővel intézik el a vitás kérdéseket), ezért a piros ruhás magyarok is kugrálnak a buszokból, hogy megfelelő tárgyalási alap legyen a kárrendezéshez. Előkerült egy rendőr, a kedélyek lecsillapodnak, a buszsofőr jogosítványa a rendőr zsebébe kerül, mehetünk tovább.
Galle városában zuhogó eső és szörnyű látvány fogad: a tengertől jó százötven méterre, a házak között tíz-tizenöt méteres halászhajók vesztegelnek (!), az ár egész egyszerűen felemelte és bedobta őket a város közepébe. A városka történelmi központja gyakorlatilag megsemmisült, a konvojnak is meg kell fordulni, mert autóval lehetetlen átjutni a romokon. Továbbmegyünk, mert a magyar csapat telephelye a parttól körülbelül tíz kilométerre, egy dombon fekvő villában lesz – a konzul volt szíves saját nyaralóját felajánlani a nemes célra. A magyar doktorokon látszik, hogy azonnal dolgozni akarnak: percek alatt lepakolnak és indul az első csapat oltani egy közeli menekülttáborba. A buddhista templom egyik helyiségében berendezett ideiglenes szálláshelyen vagy kétszázötven ember, férfiak és nők és nagyon sok kisgyerek vár ránk. Összes vagyonuk a magukon viselt ruha, a gyékény és esetleg pár, a romok közül kimentett dolog egy szatyorban. Négy csapat alakul és elkezdik a tífusz elleni védőoltást: esőben, tragikus higiénés körülmények között komoly az esélye a járvány kialakulásának. Pillanatok alatt jókora sorok alakulnak ki a magyar orvosok előtt, a szülők erős kézzel tartják a sivalkodó gyerekeket, a kicsit nagyobbak pedig bátran tűrik a szurit. Az aszszisztensek nem győzik előkészíteni a fecskendőket, ezért magam is beállok bontogatni a dobozokat. Egy óra alatt túl vagyunk a kétszázötven oltáson, de a sorok nem szűnnek annak ellenére, hogy odakint már régen sötét van. Később derül ki, hogy a környékbeli táborokból és falvakból is jöttek emberek a védőoltás hírére. Elfogy az odavitt oltóanyag, de az orvoscsoport vezetője, Göndöcs Zsigmond tolmács útján megnyugtatja őket: holnap reggel újra idejönnek és hoznak elég oltóanyagot.
Indulnánk vissza a buszra, amikor a menekülttábor vezetői udvariasan teára invitálnak. Nehéz a döntés: a szíves meghívást nem illik visszautasítani, de ilyen körülmények között nem javallott a helyi víz fogyasztása. Időhiányra hivatkozva udvariasan elhárítjuk a meghívást, mire egy-egy doboz gyári kakaót kapunk tőlük nagy szeretettel – minden bizonnyal a segélyüket osztották meg a magyarok segítségéért cserébe.
Alig pár óra van éjfélig, de a baptisták fele visszaindul a fővárosba, mert másnap meg kell oldani ezer ember vízellátását. A maradók sem csapnak nagy szilveszteri bulit, a hosszú út és a várhatóan hajtós másnap miatt inkább pihentek a földre terített matracokon.
A visszaindulókat is a konzuli autó vezeti fel, de Galléban kérésemre megállnak egy pillanatra. Bár mindenki őrültségnek tartja, úgy döntök, hogy itt alszom az éjszaka: az úton álló hajók képe nem hagy nyugodni, de a képeket csak holnap reggel lehet elkészíteni. Bekopogok az első helyre, ahol fényt látok, itt épp segélycsomagokat állítanak össze egy nagyobb csarnokban. Kérek egy sarkot, ahova lefekhetem, de a nagyon szívélyes házigazdák telefonálni kezdenek, hátha van hely valahol. – Tudja, a szállodák jó része megsemmisült, hiszen a tengerparton voltak – mondja valaki –, de ha megelégszik a kevésbé igényes vendégházakkal, talán találunk egy szobát.
Természetesen minden megoldás érdekel, ezért örömmel fogadom a hírt, hogy hét dollárért találtak nekem szállást valahol. Ingyen visznek el az autójukkal, a szállás a körülmények közt megfelelő: van ágy, benne matrac, van vécé és a falból kiálló cső segítségével lehet zuhanyozni is. A hetvenes években ilyen lehetett egy albán hajléktalanszálló, gondolom, de az a lényeg, hogy aludni tudjak, ezért még éjfél előtt boldog új évet kívánok magamnak és lefekszem. Annyira fáradt vagyok, hogy nem érzem a szúnyogcsípéseket, de reggel vagy nyolcvan pöttyöt számolok meg magamon és azóta azért szurkolok, hogy ne legyen közöttük maláriavírust hordozó. Később tudom meg, hogy a fővárosban utazó négytagú magyar csapat hogyan szilveszterezett: a tiszteletbeli konzul (aki Srí Lanka-i állampolgár) éjfél előtt félreállt, elővett egy magyar zászlót és éjfélkor koccintottak, aztán indultak tovább.
Hat órakor ébredek, otthon alig egy órája van 2005, bizonyára javában folynak a szilveszteri bulik. Azonnal találok egy tuk-tukot, vagyis háromkerekű, riksaszerű taxit, amely két dollárért bevisz a központba. A szemerkélő esőben elém táruló látvány leírhatatlan: szőnyegbombázás után látni ilyen képeket. Iszonyú a szag, hiszen a romok között állattetemek és döglött halak vannak, és az elsodort élelmiszerüzletek árukészlete rohad. A pusztítás nemcsak a partot érte közvetlenül, hanem több száz méter mélyre betört. Később, már a fővárosban találkozom egy dán házaspárral, akik a parton levő szállodában laktak és az erkélyről látták, ahogy közeledik az ár.
– Akkor nem tűnt veszélyesnek, inkább különleges volt – mesélik, ezért bementek a szobába előkeresni a videokamerát. Mire megkerült volna a masina, már mindent víz borított. A tragédia perceire nem emlékeznek, csak arra, hogy az utcán próbálnak eljutni a rendőrségre, amelyet szintén elvitt az ár. A tragédia pillanatainak abszurditására jellemző, hogy az úton ott úszott a szállodai hűtőszekrényük, benne az előző napon vásárolt fagylaltjukkal – a férj szerint komolyan gondolkodott azon, hogy enni kellene belőle. A dánok azóta keresik a szomszéd szobában lakó barátaikat, de eddig nem jártak eredménnyel.
Megtalálom a hajókat, közülük kettő látszólag épen megmaradva egy netkávézó mellé parkolt az útra. Ha nem zavarná a szemet a víz nélküli hajó, szinte idilli lenne a kép: olyan, mintha a halászok beugrottak volna megnézni az e-mailjeiket.
Kicsit tovább egy idős férfi invitál be a romokhoz megmutatni a boltját, amelyből semmi sem maradt. A törmelékek közül felvesz egy nápolyi szeletet, kibontja és kettétöri, majd kényszeredett mosollyal azt mondja: nem kell kifizetnie.
A fővárosba induló autó felé érdeklődöm, de a helyiek azt mondják, csak buszszal tudok menni, mert elfogyott a benzin. Érthető, mert az elmosott utak miatt nehéz az utánpótlás. Előveszek ötven dollárt (ez egyhavi átlagfizetésnek felel meg), így mindjárt könnyebb üzemanyagot szerezni, és egy kisbuszos vállalkozik a fuvarra.
Ambalangoda város közelében jókora tömegre leszek figyelmes az út menti tónál. Döbbenetes a kép: az ár annyira megcsavarta az út és a tó között futó vonatsíneket, hogy az emberek kényelmesen tudnak ülni az egyiken, miközben lábuk a másikon pihen. A nagy tömeg azt figyeli, amint egy markológép ásni kezd a tó homokos partján.
– Az ár előtt itt nem volt homok – meséli egy férfi, aki látta, amint a vihar idején két busz is beesett ide. – Az egyikben vagy ötvenen lehettek, a másikban tízen-tizenöten – mondja, és mutatja, hogy hol kell lennie a járműveknek. A markoló ásni kezd, a harmadik merítésre fémesen koppan valami. Az emberek izgatottak lesznek, megérkezik a katonaság a halottak kiemeléséhez, amikor elromlik a gép. Nem tudok tovább várni, mert siet a sofőr – másnap hallom a rádióban, hogy megtalálták a nagyobb buszt ötvennégy halottal.
Már majdnem a fővárosban vagyok, amikor sms érkezik, hogy a baptisták vizet osztanak Kalutara közelében – mi fél órája haladtunk át azon a városon. Megfordulunk, a rendőröktől kapott információk szerint letérünk a főútról és teaültetvények, valamint fahéjcserjék között kanyarogva érünk ki a buddhisták által üzemeltetett menekülttáborhoz. Minden gyerek kezében vizesüveg – a magyar Külügyminisztériumtól kapott pénzből vásárolták a szeretetszolgálat emberei. – Az elkövetkező hetekben ezer embernek biztosítunk naponta öt liter vizet – mondja Tisch Ferenc, a szeretetszolgálat nemzetközi igazgatója, aki megmutatja, hogy itt kétszázötven emberre jut egyetlen illemhely. – Mobil illemhelyet vásárolunk ennek a tábornak – fejti ki –, és holnap aláírunk egy megállapodást az ENSZ ifjúsági szervezetének helyi képviselőjével, hogy a kambodzsai magyar árvaház mintájára Galle városában egy gyerekotthon hozunk létre, ahol kezdetben ötven gyerek számára biztosítunk szállást, étkezést és orvosi ellátást, de később ez a szám elérheti a százötvenet is. (A megállapodást azóta aláírták, a gyermekotthon felállításának előkészületei megkezdődtek – a szerk.)
Megint este van, mire visszaérek a szállásra. Keresném az ökumenikusokat, de azok még nem értek haza. Tudja, ezek éjfél után jönnek és hajnalban indulnak – mondja a portás és megköszöni, hogy a magyarok idejöttek a népén segíteni.
Nem tudok mit válaszolni – abban bízom, hogy nekünk soha nem lesz szükségünk hasonló segítségre.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
