Tessék mosolyogni!

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

Mosolyogni tessék! – így a fényképész. És hogy is volt a mosoly? Mosolyogni tessék. És tessék megkapaszkodni, az Oktogonnál még mindig létezik a Mosoly Albuma gyermekfényképészet. Az Oktogonon a Mosoly Albuma, no meg a totóreklám túlélt mindent. Azt is túlélték, hogy amúgy ma már nincs fényképész, és a mosoly léte is erőteljesen megkérdőjelezhető. Hol volt, hol nem volt. Hogy volt?
Igazolványképhez komolyság, igaz, most már zakó és nyakkendő nem feltétlenül, gyermekhez pedig mosolyság dukál. Az úttörő oly vidám, mint a mókus fenn a fán. Megszoktuk, hogy a gyermek az egy vidám műfaj, no nem csak Kádár János óta. Erről az egyről, a gyermekek vélt vidámságáról kivételesen nem a kommunizmus tehet. Az, hogy a gyermek vidám, humorteli, könnyed műfaj, mondhatnók, egyfajta közmegegyezés, mely rendszertől függetlenül jó ideje dívik a felvilágosult Európában. Mosolyogni tessék – s ha mosolyszünet van, hát legföljebb épp sír a gyerek.
Még tavaly ment egy műsor az egyik kereskedelmi csatornán. A legnagyobb showman, monogramja miheztartás végett F. S. – a kereskedelmi csatorna logója pedig RT-vel kezdődik és L-lel végződik, mi több, klub is jár hozzá –, nos, tehát ő az egyik adásban csodagyerekeket mutatott be. A gyerekek szédületesek voltak, és élményszámba ment az is, ahogy a showman beszélgetett velük. F. S. hozta a formáját: poénkodott, viccelődött, kekeckedett, már ahogy illik, a gyerekek pedig hihetetlen, ösztönszerű méltósággal viseltettek mindez iránt, viszonyultak mindehhez: jól van, Sándorka, csináld, megértünk téged, minket ugyan nem zavar, te csak csináld, mi meg előadunk. A gyermeki komolyság és a felnőtti jópofaság próbált kommunikálni, s beszélt el egymás mellett – két külön világ. Megdöbbenve ültem, s váratlanul, szinte szégyenpír módjára öntött el a nagy felismerés: de hisz a gyermek a felnőttek találmánya! Mi találtuk ki magunknak a gyermekeket. Engedtessenek hozzánk közel a kisdedek? A gyermek a felvilágosodás találmánya. Hankiss Elemér szokta volt mondani: találjuk ki Magyarországot. Meglehet, Rousseau találta ki nekünk a gyermeket, hogy később hű tanítványa, Walt Disney továbbfejlessze. Valamikor a gyermek nem szerepelt önálló számként, önálló műfajként a műsorban, ezért aztán a gyermek királyok hályogkovácsként, saját gyermeki mivoltukról mit sem sejtve valaha még uralkodtak is olykor.
A gyermek serdülőkorig nagyon is komoly. Mindent komolyan vesz, bizonyos játékokban hajlandó türelmesen elmélyülni, némely tanító néniknek hajlamos életre-halálra megfelelni. A Fábry-show, a Heti hetes világa: felnőttvilág. Ahogy mi humorkodunk, poénkodunk, zrikáljuk és szívatjuk egymást, az a kisgyermek, a szegény kisgyermek, a Kosztolányi-féle bús kisfiú számára csak belügy, olyasféle belügy, mint amikor a szülők veszekszenek. A szülők pedig nem látják, hogy köztük lakozik a komolyság fejedelme, s amikor kezd felnőni, nem tudják, mitől olyan idegen egyszer csak: mert nőttön-nőve mind kevésbé komoly.
Amit a gyermekkor szűzi tisztaságaként emlegetünk, az valójában nem más, mint a komolyság. Egyfajta érzéketlenség a humor iránt. Ó, az infantilizmus fanatizmusa. Ezt a serdülőkori hormonvihar szükségképp semmisíti meg. A teljes emberhez, az értelmes emberhez, a homo sapienshez az erőszakon, az erotikán, a humoron és a lázadáson keresztül vezet az út, s ma mindezt sokszorosára erősíti a modern fogyasztói társadalom bornírt, álgyermeki lilasága.
Mosolyogni tessék! – mondta valamikor a fényképész. Keep smiling – így a televíziós hirdetések manapság. Tessék mosolyogni. A régi fényképekről a komoly kisfiúk pedig mind értetlenebbül, érthetetlenebbül és meghatóbban bámulnak maguk elé, valamíg a komolyság fejedelme, aki rég száműzetett a világból, fejecskéjét párnakoronába temetve csak zokog, zokog, zokog…