A délkelet-ázsiai országok sorában Thaiföld az egyetlen, amely sosem volt európai gyarmat, városainak utcaképét mégis főként épp az öreg kontinensről ide utazók milliói határozták meg a közelmúltban. A turisták számára a királyság mindeddig egyenlő volt a csillogó Buddha-szobrok, a csinos masszőrlányok és a mesés korallokat rejtő tenger világával, legtöbbjük így tudomást sem szerzett az ott élők kiszolgáltatottságáról. Látva, amint a luxusszállodák pincérei ötven–hetven órás munkahetük ellenére is mosolyogva szervírozzák a medence partján napozó turisták újabb és újabb koktéljait, kevesekben merül fel, hogy maratoni szolgálatuk végeztével ezek az emberek milyen nyomortanyákra vonulnak majd vissza néhány órás pihenőjük idejére.
Túlélők háborúja
A délkelet-ázsiai országok e kevésbé vonzó arcát sosem tárták a turisták elé az utazási irodák prospektusai, az ember és ember között feszülő óriási különbségeket azonban egy pillanat alatt elmosta a földrengést követő szökőár. A szállodák emeletére menekülő s a külföldről érkező mentőcsapatok listáján név szerint szereplő turisták persze nagyobb esélyt kaptak a túlélésre, mint a bádogvárosok lakói, a világ azonban megmozdult, hogy segítséget nyújtson a szerencsétlenül járt embereknek.
A természeti katasztrófát követő napokat azonban nem csak a térségbe érkező segélyek határozták meg: a válság kezelése tükrözte az érintett országok társadalmi, politikai visszásságait is. A csapás ráadásul – a festői thai szigettel, Phukettel ellentétben – vasszigorral őrzött vagy éppen háborútól szenvedő területeket is sújtott, nem kis fejtörést okozva a térség vezetőinek és a mentőalakulatoknak egyaránt. India katonai támaszpontjainak jelentős részét épp a büntetőtelepként is működő Andamán- és Nikobár-szigeteken építette ki, amelyek környékére Újdelhi pont ezért nem kívánta beengedni az amerikai helikoptereket. A katasztrófát követő első napokban közölte: köszöni szépen, de önmaga is képes orvosolni a bajt. Később némileg változott az álláspont, az indiai áldozatok száma azonban már a tízezer felé közeledett, mikor végre elindulhattak a térség felé az első segélyszervezetek. A milliárdnyi lakosú atomhatalom sokszínűségét azonban mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szigetek „repülő szerkezetektől” megrémült őslakosai – talán nem is értve, mi történt velük – nyílzáport zúdítottak a távolról érkezett mentősökre.
Indonéziában nem a nyilaktól, inkább a gépfegyverektől féltik a külföldieket, így a szumátrai Aceh tartomány a katasztrófát követő nyolcadik napig teljesen elzárt területnek számított a külvilág számára. Ekkorra azonban a jakartai vezetés belátta, hogy egyedül mégsem tud úrrá lenni a túlélők ellátásán és a károk felszámolásán.
A szakadár országrész kitűnő példája annak, hogy a természet nyugtalanságával hatóerejében legföljebb a politikai instabilitás veheti fel a versenyt Indonéziában. Az elszakadásra esélyes Aceh tartományban a függetlenség jelszavait zászlajukra tűző egyes helyi vezetők folyamatosan azt hangoztatják, hogy a jávaiak s így a jakartaiak mindig is elnyomták, megnyomorították őket, tehát nincs más lehetőség: minden erővel harcolni kell ellenük. A lázadók elszántságát mi sem jelzi jobban, mint hogy – bár még javában folytak a mentési munkálatok a katasztrófa által legsúlyosabban érintett térségben – alig másfél kilométerre a túlélőknek felállított tábortól lövöldözés tört ki a felkelők és a hadsereg között. Az évek óta húzódó acehi válság forgatókönyvéhez hasonló valósult meg néhány éve Kelet-Timoron is, noha jókora az eltérés a két térség között vallási, kulturális és gazdasági értelemben is. Timor keleti fele az 1975–1976-os indonéziai invázió révén lett a hatalmas ország része, s az is maradt egészen 1999-ig, mikor is az ENSZ felügyelte népszavazás eredményeként az itt élők – a százak halálát követelő megtorló intézkedésekkel dacolva – az elszakadás mellett döntöttek. A véres konfliktusok sem akadályozták meg azonban a kicsiny Bali szigetét abban, hogy mindeközben Indonézia turistaparadicsomává nője ki magát. Igaz, a kétszáz halálos áldozatot követelő 2002. októberi robbantásos merénylet is emlékeztet arra, hogy Indonézia nemcsak a csodás vidékekre és kulturális értékekre éhes turisták, hanem a nemzetközi terrorizmus térképére is felkerült. A gyilkos pokolgépek erejét nagyságrendekkel felülmúló mostani természeti csapás hozadékaként azonban az egyik acehi terrorszervezet maga is beállt a segítők sorába, s letéve a fegyvert, segélyközpontot nyitott. A katasztrófa után eltelt nyolcnapnyi bénultság jelzi, Jakarta sem volt felkészülve arra, hogy az ország távoli, harcok dúlta szegletében élő emberek is a kormány segítségére szorulhatnak egyszer.
„T. Sunami úr érkezik”
A tündöklő gyöngysorhoz hasonlító Maldív-szigetek volt az első, amelyet az európai országok külügyminisztériumai ismét a biztonságos délkelet-ázsiai célpontok közé soroltak. Pedig a szökőár idején az atollcsoport vezetősége sem volt éppen ura a katasztrófa kezelésének. A világsajtót bejárta annak a történetnek a híre, miként próbálták figyelmeztetni a térséget megfigyelő amerikai szakértők a szigetcsoport vezetőit a közeledő veszélyre – mindhiába. Mint kiderült, észlelve a földrengés következtében keletkezett szökőárt, a megfigyelők fel akarták venni a kapcsolatot a malei kormányzattal, egyes minisztériumokkal, a legtöbb helyen azonban még csak fel sem vették a telefont. Mindössze egy minisztériumi titkárnő tett ígértet a hír továbbítására, amely azonban az ő sajátos fordításában úgy ment tovább, hogy „T. Sunami úr két órán belül megérkezik”. Ezek után érthető módon senki sem számított arra, ami néhány óra múlva bekövetkezett. Míg azonban a Maldív-szigeteken viszonylag kevés áldozatot követelt a csapás, addig a mintegy 650 kilométerre fekvő Srí Lankán a segélyszervezetek szerint akár a százezret is elérheti a halottak száma. Az egykori Ceylon valóságos állatorvosi lova a Délkelet-Ázsiára oly jellemző betegségnek, „India könnycseppén” ugyanis szintén éppúgy találhatók festői tengerpartok és békés halászfalvak, mint nyomornegyedek és évtizedek óta hadszíntérnek számító területek. A tévékamerákba jól öltözött helyi politikusok mosolyognak, az utcákon pedig magasan képzett, mégis munka nélkül tengődő emberek sokasága várja a szebb jövőt. A szigetország ennek ellenére az összefogás erejének iskolapéldája, és nyitottságából adódóan itt landolt az első külföldi segélyek jelentős része. A főváros, Colombo felhőkarcolóinak tövében ma is a megszokott rend szerint zajlik az élet, öltönyös üzletemberek és az ő cipőjüket tisztogató gyerekek hadai népesítik be az utcát (utóbbiakból egyébként akad bőven, hiszen a lakosság fele nincs még huszonöt éves), a déli és a keleti partvidéken azonban a természet pusztító erejének nyomai a sokat látott mentőalakulatok tagjait is megdöbbentették.
Srí Lanka kormánya kerek három éve hivatalosan békét kötött a „tamil tigrisekkel”, a háború idején telepített taposóaknák és a fel-fellángoló erőszak azonban éppúgy megnehezíti továbbra is az itt élők sorsát, mint a mentőalakulatok munkáját. A szigetország méltán büszke rá, hogy viharos történelme ellenére mára területének nagy része biztonságos, igaz, a rossz úthálózat és a fejletlen infrastruktúra miatt egyes részei még mindig elszigeteltek. A feszültség azonban kitapintható, hiszen míg a szingaléz többség úgy érzi, hogy a kormány túl sok engedményt tett a lázadóknak a szövetségi állam létrehozásával, addig a másik oldalt képviselő kisebbségi tamilok szerint legfőbb álmuk, a teljes függetlenség még igencsak távol áll a realitástól. Vagyis a tamilok szabadságát jelképező tigris máig ketrece foglya maradt.
Valódi megoldást valószínűleg csak a gazdasági fellendülés hozna, ami már csak abból is kikövetkeztethető, hogy a tamilul Eelamnak nevezett hazáért folytatott küzdelem is a szegénység és a munkanélküliség térhódítása idején vált tényleges gerillaháborúvá. A nyolcvanas és kilencvenes éveket végigkísérő erőszak lecsillapodásával – a szigetország csodás adottságainak köszönhetően – rohamos fejlődésre nyílt remény, ám félő, hogy ezt egy időre elmosta a szökőár.
Gyenge ostrom
Még sokkal kilátástalanabbnak tűnik Mianmar (az egykori Burma) sorsa, amely bár szomszédos a katasztrófától sújtott Thaifölddel, és az indiai szigetvilág is alig háromszáz kilométernyire fekszik a déli részétől, a katonai kormányzat bejelentése szerint a százat sem érte el az áldozatok száma az országban. A szakértők megerősítették, hogy földrajzi okokból valóban gyengébb lehetett a szökőár ostroma Mianmar partvidékénél, pusztítása azonban biztosan jóval magasabb, mint ahogy arról hivatalosan hírt adtak. Feltűnő, hogy míg a térség összes országa többé-kevésbé megnyílt a külföldi segélyszállítmányok és mentőszervezetek előtt, a ranguni vezetés jottányit sem engedett elszigeteltségéből.
A szökőár pusztítása előtt sokan feleslegesnek tartották a sok millió dollárt felemésztő katasztrófa-előrejelző rendszer kiépítését az Indiai-óceán érintett térségében, ma viszont senki sem sajnálná rá a pénzt. Az anyagi nehézségeken túl a közös riasztórendszer kiépítését megnehezítette a környező országok instabilitása, illetve a kormányok egymással szemben érzett bizalmatlansága is. A Csendes-óceánon az 1960-as chilei és az 1964-es alaszkai földrengést követően építették ki az észlelőrendszert, amelynek kezelői a technika érzékenységének köszönhetően előbb tudtak a bajról több ezer kilométerre az ázsiai földrengéstől, mint bárki a Bengál-öbölben. Biztató jel, hogy néhány nappal később Újdelhiben bejelentették: India mintegy 30 millió dollárt különít el a biztonsági fejlesztésekre. Vízözönnek kellett tehát pusztítania ahhoz, hogy az érintett országok vezetői rádöbbenjenek: a természet akaratát még elrettentő erejű hadseregeik sem tudják megváltoztatni.
origo.hu
„Magyarországon a kristály öl, nem a fentanil” – szakértő az Origónak a szigorított drogtörvényről
