„…amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” Ennél találóbban aligha lehet jellemezni a magyar nemzetet 2004. december 5-én ért gyalázatot. A fenti sorok azonban nem a letörölhetetlen szégyen napja után, hanem azelőtt 143 esztendővel vétettek papírra, Deák Ferenc tollából. A kor és vele a helyzet más volt akkor, de a mondandó változatlan. Deák e szavakkal utasította vissza a kiegyezés 1861-es osztrák tervezetét, egyúttal összefoglalva a passzív ellenállás értelmét.
Száznegyvenhárom rögös esztendő. Akkor még az volt a tét, más népekkel hogyan tudunk és akarunk osztozni a jövőnkről, ma már azt sem tudjuk, önmagunktól mit akarunk. Átkozzuk Trianont, miközben magunkkal sem tudunk kiegyezni. Az igazságtalannak hitt határoknál nehezebben átjárható határt épít magyar magyar között, immár a maradék országon belül. Már e 93 ezer négyzetkilométeren is kisebbségben élünk. A következményekbe belegondolni is szörnyű. Ha van még rá ereje, és ennek értelmét kutatja az ember, kínjában azt mondja, leckét kaptunk belőle, milyen lehet odaát.
Ahol persze még mindig sokkal nehezebb, pedig nem egy hónapja kezdték a „tanulást”. Itt csattant el a pofon, de ott éget igazán. A fájdalom először dühként öltött testet: a határokon túl nem kívánatossá lett az anyaországi magyar. A székelyek legelkeseredettebbjei bokrostól ütnék a nyulat, s mint híre jött, az új évben már-már egyöntetűen megtagadnák a magyar Himnusz eléneklését.
Szelíden, csendesen kérem: ne tegyék. Ne annak okozzanak még nagyobb fájdalmat, akinek már így is nagyon fáj, s örömöt annak, aki még több kárörömöt vár. A népszavazás megmutatta, magyart a magyartól nem az választja el, hogy a határ melyik oldalán született, nem az osztja meg, hogy melyik pártra szavaz, hanem az, hogy van-e még benne érzés. Nemzeti érzés. Ahogy odaát fogalmazták meg, kétfélék vagyunk: „igen magyarok” és „nem magyarok”. Ezek is magyarok, azok is magyarok, csak előbbieknek ez az érzés szinte a mindenük, utóbbiaknak ezen érzésre nincs érkezésük. Jó lenne az ő kezüket is elérni, és az új évi harangszóval ébresztve megszorítani, de addig is – igen, igen, – egymásét tilos elereszteni.
Még ha az eddigieknél is kicsit szomorúbban, a megbűnhődött múltra és jövendőre keserűbben gondolva is, de muszáj együtt énekelnünk a Himnuszt. S a felemelő pillanatból erőt és hitet merítve szem előtt tartanunk, hogy a Deák Ferenctől kölcsönzött idézet folytatódik: „…Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
