Először Párizsban kelt életre a színpadon, Pierre Lébeau előadásában (2003) a kisregény vagy terjedelmesebb novella, ami egyetlen szuszra elmondható nagymonológ. Elragadtatott kommentárok írták – fenomenálisan, holott a színész betűhíven mondta föl a 80 oldalas regényt. A poézissel átszőtt történet voltaképp jutalomjáték, hisz majd két órán át egyetlen művész uralja a játékteret, és érzelmek kaleidoszkópját kell megcsillantania anélkül, hogy súrolná a melodrámát.
Tim Tooney, a szédületes dzsesszzongorista, Novecento trombitáspartnere idézi meg a hajón talált csecsemő történetét, aki sosem szállt le az óceánjáróról, de szerte a világon legendák keringtek utánozhatatlan tehetségéről, virtuozitásáról. A monológ voltaképp kettejük barátságának fénytörésében láttatja egy kivételes lény belső világát, magányra kárhoztatott életének történetét – a kor kulisszái között. Baricco mindezt mágikus erővel képes szemléltetni. A Gács Éva fordította művet Lukács Andor állította színpadra, Csuja Imrével Tim szerepében. A játéktéren Khell Csörsz lepusztult kellékekből, rozzant padból, összecsukható székekből, kerti asztalból, lerobbant tákolmányokból idézi meg egy nagyvárosi aluljártenyérbe mászóóóóót, atmoszféráját, ahol a színház hajléktalannak beállított, egykor volt trombitása napjait morzsolja. Mintha időnként valakitől italt kérne. A történet új, más színezetet kap, mindent eluraló nyomaték kerül az elbeszélő figurájára, aki igyekszik minél színesebb csövest megjeleníteni, s ehhez millió játékötletet talál ki számára a rendező. Csuja folyamatosan tesz-vesz, matat, nyüzsög, nyűtt sportcipőjét többször is lehúzza, kirázza, hagymát szed elő, falatozik, pokrócba csavarja magát, végignyúlik a padon… Az aprólékosan kidolgozott, mondhatni, elaprózott cselekménysorozat naturális jelleget ölt, holott erőteljesebben hatna a történet, ha szimbolikusabb szférában zajlana, márcsak a Baricco-féle „mágikus próza” légköre okán is. Egy arasszal a föld fölött – ez az, amit hiányolunk. Amúgy Csuja Imre mindent megtesz azért, hogy húsvér figurát jelenítsen meg, talán túlságosan is. A túlmozgásos játék mögött sokszor elvész a mögöttes dimenzió. Ami az amúgy reális elbeszélés mögé képzelendő. Márpedig Alessandro Bariccót igazán emiatt ünneplik. Magam épp akkor tartózkodtam Rómában, amikor a kisregény megjelent, és hatalmas kolumnák taglalták a Barrico-jelenséget. Az előadásnak vannak szép pillanatai, a rendezés is szuggesztív képet kreál a forgásba lendült díszlet momentumában, amikor is arra utalnak, hogy Novecento frenetikus zongorajátékával képes volt táncra kelteni az óceánt. Lébeau ezzel szemben, a krónikások szerint, egyetlen kövön ülve varázsolta elő a történetet.
origo.hu
Magyar Pétert nagyon leszidhatták Weber úrék - fotó
