Érdemes egy pillantást vetni néhány olyan, nem kifejezetten találomra kiválasztott könyvre, amelyek Franciaországban jelentek meg a közelmúltban, és közös jellemzőjük, hogy mindegyikük nagyobb figyelmet kapott. Mint például Raoul Marc Jennar belga és francia egyetemeket kijárt politológusé, aki az Oxfam belga szervezeténél és egy globalizációt kutató és a globalizációs folyamatokról tájékoztató intézetnél dolgozik. Európa, az elitek árulása címmel megjelent könyve arról szól, hogy Európa nem az értékek, hanem az érdekek közössége, ahol az individualizmus mindig legyőzi a közjót, akár az oly sokszor bírált Egyesült Államokban. A szerző szerint az Európai Unió pontosan annak ellenkezőjét teszi, mint amit hirdet. Intézményei nem demokratikusak és átláthatóak, hanem technokraták és átláthatatlanok. Politikájuk nem a közösség érdekét, hanem a pénzügyi közegek és az üzleti lobbik érdekeit szolgálja. A Világkereskedelmi Szervezetben olykor, állítja Marc Jennar, nagyobb erővel védi ultraliberális álláspontjait, mint az Egyesült Államok. Végezetül pedig a déli országokkal kialakított „partnerségei” ürügyén gazdaságukat újra gyarmatosítja. E tételekkel természetesen semmi „baj” sincs. Kivéve talán azt, hogy bennük újdonság vagy intellektuálisan stimuláló alig található annak, aki a könyv 250 oldalán átrágja magát (minden bizonnyal fárasztóbb feladat, mint Gyurcsánnyal 24 ezer forintért reggelizni). Bizonyítékként álljon itt egyetlen idézet a könyv 78. oldaláról: „Az Európai Unió, mint ahogyan azt a római szerződés (1957), az egységes európai okmány (1986), a maastrichti (1992), az amszterdami (1997) és a nizzai (2000) szerződés létrehozta, ma sokkal inkább úgy tűnik, mint korábban, hogy egy olyan gazdasági hatalom multiplikátora, amely fokozatosan távolodik el az értékek közösségének távlatától. Ez az arrogáns és önző „európai erőd” diadala, amely kizárólag a magánérdekekre, a sokszínűség és a szolidaritás elpusztítására ügyel, miközben a gazdasági hódításra étvágyát az állítólagosan partneri célok paravánja (ACP, ASEM) mögé rejti.” (Az ACP egyébként az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országokat jelenti, az ASEM pedig az Ázsia–Európa Fórum.) Ezt az altató hatású szövegbe csomagolt „bölcsességet” eddig is tudták azok, akik az Európai Unióról legalább azóta hangoztatják e felfogásukat, amióta az nem gyakorolt egy igazán nagylelkű gesztust és ajánlott fel gyorsított eljáráson keresztül tagságot a kommunizmusból felszabadult országoknak – legalábbis közülük azoknak, amelyek közelebb álltak az akkori EU-átlaghoz, mint Görögország és Portugália saját csatlakozásukkor az akkori EGK-átlaghoz.
Szintén nagy figyelmet kapott Axel Poniatowski Miért nem értik már egymást a franciák és az amerikaiak? címmel megjelent kötete. Hogy a könyv célja kitalálható, az egyrészt kár, másrészt pedig érthető. Kár azért, mert Poniatowski nem „akárki” fia, vagyis olyasvalakinek, akitől ne várhatnánk meglepő gondolatokat. Arról a Michel Poniatowskiról van persze szó, akinél nem sok rokonszenvesebb figurát termelt ki magából a francia politikai élet – főként azok számára, akik a három évvel ezelőtt meghalt „Poniát” 1974 és 1977 közötti, tehát Giscard alatti belügyminisztersége idején egyenes, a tényekkel szembenézni merő keménységéért szerették. Zárójelben megjegyzendő, hogy a lengyel–olasz származású herceg egyébként olyan család sarja, amely a francia birodalomnak egy marsallt, Lengyelországnak egy királyt és egy prímást ajándékozott. A joviális kinézetű, de az udvariatlanságig gyakorta elmenő Michel Poniatowski rokonszenvessége abban is megnyilvánult, hogy négy gyermeke volt, akik közül fia, az apjától eltérően, sokkal inkább egy elegáns agárra hasonlít. Axel, a most ismertetendő kötet szerzője, Val-d’Oise megye képviselője a francia nemzetgyűlésben. Az pedig, hogy Axel Poniatowski célja érthető, nyilván annak tudható be, hogy Axel Poniatowski a francia nemzetgyűlésben a Francia–Amerikai Barátsági Csoport elnöke, ezenkívül a nemzetvédelmi bizottság tagja.
Könyve lényege: a szoros francia–amerikai barátság 240 éves történetére nem lenne szabad pontot tennie az iraki háborúval szembeni makacs francia ellenállásnak, amelyet Henry Kissinger elég komolynak ítélt meg ahhoz, hogy kijelentse: ezt (mármint az amerikaiak iraki tervei éles francia ellenzését) követően a francia–amerikai kapcsolatok soha nem lesznek olyanok, mint korábban.
Poniatowski kötetének gondolatszegénységét már az is súlyosbítja, hogy azt édesapjának ajánlja, és hogy azzal a szirupos Victor Hugo-idézettel vezeti be, amelyet gaullista szellemű apja nyilván kinevetett volna: „Eljön majd az a nap, amikor majd e két hatalmas csoport, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok a tengereken át szorítják meg egymás kezét.” A dolgok mai állása szerint erre nem csak Hugónak kell várnia még néhány évtizedet. Főként, ha Irak bombázását Iráné követné.
Egyet azonban nem szabad elvenni a szerzőtől. Annak elismerését, hogy diagnózisai őszinték. Mint az is, amikor kimondja, hogy 1989 óta az Egyesült Államokat stratégiailag már nem Európa érdekli, hanem a Közel-Kelet és Ázsia. Amit a magyar – legyen az liberális, baloldali vagy jobboldali – külpolitikai establishment képtelen „interiorizálni”. Vagy őszintének hat a mai világban, amikor egyszerűen leszögezi: az amerikai külpolitikának sajátossága „Izrael kizárólagos és feltétel nélküli támogatottsága”, és hozzáteszi, ennek oka „a keleti part hatalmas, cionista lobbijának ténye, de a mély Amerika azon evangeliumista mozgalmainak hatása is, akik értékeiket a Bibliából és az ígéret földjéből merítik”. Amikor pedig Poniatowski hozzáteszi, hogy amíg az amerikai célkitűzés e térség politikai átalakítása, ami ellentétes a francia elképzeléssel, amely szerint illuzórikus exportálni a demokráciát egy alapvetően autokrata kultúrába, akkor nehéz elképzelni, hogy valóban megvalósul a könyv végére várt és sürgetett transzatlanti szolidaritás, amelynek Bush második ciklusa bizonyosan nem ad túlzottan nagy ösztönzést.
Az amerikai republikánusoknak nyilván vonzó és tetszetős címmel (Fel kellene gyújtani az ENSZ-t?) jelent meg Jean-Loup Izambert könyve. Egyik hibája azonban, hogy nem az amerikai, hanem a francia könyvpiacon lelt otthonra. A másik hibája, hogy a hatalmas (félezer embert foglalkoztató) „Les Echos” csoport újságírója az ENSZ-ben hangyaszorgalommal végzett kutatómunkájából képtelen volt kiemelkedni, és – ami ennél sokkal rosszabb – kutatásai alapján nevekkel, forrásokkal és lábjegyzetekkel szolgálni. Egyetlen példa „hiteles” történeteinek komolyságára, amely az ENSZ-tisztviselőkről szól: „Van egy másik kategória: azok, akik jó szándékkal érkeznek, és akik – amikor felfedezik a valóságot – megelégednek azzal, hogy munkaidejüket arra használják, hogy mit tudnak kisajtolni a szervezetből, mert anynyira csalódottak. Amikor erre rájönnek, már nem érdekli őket munkájuk. Egyikük – ötven fölötti –, akivel az ENSZ sajtóbárjában találkoztam (…) két pohár között elmondta: Miért kellene nekem ötven fölött napi tíz órát vagy még annál is többet dolgoznom, és még a fejemet is törnöm, mi legyen ebben a nagy kuplerájban, amikor olyan főnököktől kapok utasításokat, akik gyakran semmit nem tudnak, és akiket odakvártélyozott kormányuk…?” (56–57. oldal.) Ilyen anekdotahalmazért Izambert úrnak kár volt fél évet „kutatnia” a világszervezetben.
A francia könyvpiac másik, feleslegesen sok fényt árasztó állócsillaga a szintén újságíró Eric Laurent, akinek egy hónappal ezelőtt jelent meg könyve a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokról. Az, hogy azoknak nem nagy kedvük lesz pénztárcájukba nyúlni a legfrissebb Laurent-könyv megvételéért, akik átfutották eggyel korábbi, Bush háborúja – egy konfliktus aljas titkai címmel megjelent könyvét, meglehetősen valószínű. Laurent-nak a Bush és a Bin Laden család közötti kapcsolatokat vizsgáló könyve nagyjából úgy aránylik a hasonló témában az amerikai piacon szintén tavaly a Bush-uralkodóház/A szaúdi uralkodóház – A világ két leghatalmasabb dinasztiája közötti titkos kapcsolat címmel Craig Unger számítógépéből előbújt kötetéhez, mint Medgyessy Péter szónoki képessége Kossuth Lajoséhoz (amely képletben természetesen Eric Laurent Medgyessy). Ami Unger kötetében megvan, az Laurent-éból tökéletesen hiányzik. Kezdve a név- és tárgymutatótól a megnyugtató mennyiségű lábjegyzeteken át a világos vonalvezetésig és a lebilincselő sztoriig.
Ugorjunk. Azért, mert most egy kis svindli következik. Rik Coolsaet könyve csupán némi jóindulattal nevezhető a francia piac termékének, ugyanis „belga”, pontosabban flamand szerző könyve (mint tudjuk, „belgák” az egész világon csak az SZDSZ-ben találhatók, ha a liberális önazonosítást egyetlen pillanatra is komolyan vesszük), amelyet hollandról fordítottak franciára. A szerző a brüsszeli Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézetében a biztonsági és kormányzati osztály igazgatója. Mellette a Genti Egyetemen a nemzetközi kapcsolatok tanára. Könyvét (Az al-Kaida mítosza – a terrorizmus egy beteg társadalom tünete) ketten is kitüntették előszó írásával. Egyikük nem kisebb személyiség, mint Louis Michel volt belga külügyminiszter, az Ausztria elleni, csúfosan megbukott diplomáciai szankciók egyik fő szervezője, jelenleg az Európai Unió egyik biztosa, Kovács László kollégája. A másik előszót – és ez már sokkal fájdalmasabb – a legfontosabb francia agytröszt, a CNRS egyik kutatási igazgatója és az iszlám valóban kitűnő szakértője, Olivier Roy írta. Azért fájdalmasabb, mert Rik Coolsaet könyve oly mértékben ellene mond minden, az angolszász piacon a témában megjelent, komolyan veendő kötetnek és – ami nem kevésbé fontos – a sajtóba kiszivárgott hírszerzési elemzéseknek, hogy az már enyhén szólva gyanús. Mert mi is a vékonyka könyv lényege? Egyszerűen az, hogy az al-Kaida terrorszervezetben nincs semmi új. Éppen olyan, mint a XIX. század végi anarchista-terrorista hullám, majd pedig a harmincas évek pánfasiszta terrorhulláma. Az ő esetükben is marginalizált (a taccsvonalra szorult) csoportocskákról van szó, amelyek kétségbeesésükben hajtanak végre terrorcselekményeket. A könyv kilencedik, zárófejezetének címe (A marginalizálódás: az összes terrorizmus anyja) is jellemző. Mármint a könyv szerzőjének elképesztően kétségbeesettnek tűnő menetelésére a tényekkel szemben. És írásának végtelen nevetségessége olyan szaktekintélyekhez mérve, mint a témában írt leghíresebb, szintén tavaly, „Anonymous” néven megjelent Birodalmi arcátlanság – Miért veszíti el a Nyugat a terror elleni háborút? című könyv szerzője, akiről azóta már kiderült, hogy a CIA legfőbb Bin Laden-szakértője, és aki, teljes mértékben egyetértve az amerikai és a nyugat-európai hírszerzéssel, az al-Kaidát nemhogy marginális, de központi, sőt a legközpontibb terrorcsoportnak tekinti, amelynek megkérdőjelezhetetlen nem- hogy marginalitása, de döntő geopolitikai stratégiai jelentősége. Elég egyetlen pillantást vetni a mai Irakra, hogy eldöntsük, kinek van igaza.
De azért ne legyünk teljesen igazságtalanok a francia könyvpiacon megjelent olvasmányokkal, amelyek közül legalább három könyv feltétlen dicséretet érdemel. Az egyik Bernard Violet példásan kutatott, szerény alázattal megírt 450 oldalas életrajza Pierre abbéról, Franciaország legnépszerűbb, majd százéves emberéről, a hajléktalanoknak fedelet nyújtó Emmaus mozgalom megalapítójáról. A kötet egyik kétségkívül legizgalmasabb fejezete az, amelyik arról szól, hogy az egykor a nácik ellen harcoló pap (akit „politizálása” miatt a mai MSZP nyilván visszamenőleg elítélne) miként állt ki barátja, a marxista filozófusból iszlámhívővé vált Roger Garaudy Izrael-ellenes, élesen antiszemitának minősített könyve mellett.
Szintén a jó művek közé tartozik az 1947-ben született Alain Ménargues, a francia nyelvű világ arab specialistáinak egyik óriása által „Saron fala” címmel írt könyve, amely a nemzetközi közvélemény szemére veti a palesztin lakosságot megnyomorító anakronisztikus izraeli fal iránti közönyét.
És végül egy valódi sikerkönyv: David Servan-Schreibernek, a híres Jean-Jacques Servan-Schreibernek, az első francia gazdasági lap, a csoportként már itt említett Les Echos alapítójának pszichiáter fia által Gyógyulás – a stressz, az aggodalom, a depresszió gyógyszer és pszichoanalízis nélkül címen megjelent műve, amelyből meggyőződhet mindenki, aki elolvassa, hogy a bánat és a düh rövidíti meg leginkább az emberek életét. Annyi biztos, hogy a felsorolt francia könyvek nem sokak életét hosszabbítják meg.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
