A Szepesség szaga

Ahogy a szepeshelyi kisharang és nagyharang felparcellázza az éjszakát, az az álmatlanok, a hajnalig tépelődők kétes szimfóniája. Alig hallható, üvegesen diszkrét a kisharang negyedóránkénti szólama, erőteljes, méltósággal teli, nagyon dallamos az öregharang óránkénti koncertje. A kisharang hűségesen virraszt az álomtalanul vergődők mellett, ha kell, kicsit andalít, ha kell, józanít, de mindig figyelmeztető és ébren tartó a szava. Nem menekülhetünk előle, mert az időben tart, nem engedi személyiségünket jótékonyan elmosódni. A kisharang színtiszta matematika, a negyedórák szólistája, ütését végül görcsösen, a paplan alatt izzadva várjuk, mint távol-keleti tortúrán a fejtetőre engedett vízcseppeket. A nagyharang óráról órára bőbeszédűbb áriája dölyfös és szép, a kisharang zenei betetőzésének tetszik – pedig ez ábránd. A nagyharang ábrándja. De hogy ki kit szolgál valójában, ki kinek a dallamát emeli tökélyre, melyikük a szikár tények megszállottja, és melyikük a csapongó, e kérdések eldöntése legyen csak az ágyban forgolódók gondja.
Még szerencse, hogy éjfél után kora hajnalig sem a kicsi, sem a nagy nem juthat szóhoz. Csupán a téli Szepesség szalonnavastag középkori csöndje.
A Szepesi Káptalan a semmiben áll.
Beékelődve, amint mondani szokták, Közép-Európa leglátványosabb várromja, valamint a forgalmas lőcsei országút közé. Egy vár mellett, amelyet pálinkafőző katonák még a XVIII. században lángba borítottak és végleg lakhatatlanná tettek – azaz egyetlen részeg mozdulattal a táj romantikus csúcspontjává emeltek. A település kiterjedése: öt perc séta. Szepeshely talán közönséges felvidéki város, egy a sok közül, melyben megrekedt az idő. Amelyben az épületek, a cipszer polgári emlékművek, az utcahálózat makacs belső tüze pasztörizálta a középkort. Mely kívül áll az időn, az ütemes harangszó előkelő magányában a Márton-dombon… Csalás ez és öncsalás.
Lenyűgöző kézbe venni egy-egy jelentéktelen, megfeketedett öreg gerendacsonkot, kettétörött sok száz éves téglát vagy a vakolat alól kipergő régi vakolatot. Persze álszent csodálat az, ahogy morzsolgatjuk ezeket az ósdi, céltalan építőanyagokat, mintha ujjainkon keresztül elérhetne a múlt megvilágosodása. Szepeshely kanonokházait leginkább nem is szemmel, hanem az orrunkkal és a tenyerünkkel jó befogadni. Anyagtól függetlenül más szaga és tapintása van a gótikának és a barokknak, talán a felhasznált, beépített levegő mennyisége és minősége miatt is. A gótika szaga horzsolja az orrot, mert a kő és a habarcs, a súly és a súlytalanság: az építőelemek határozzák meg; a barokkét a felület, a máz, a pucolás kifinomultabb, sokszor émelygősebb illata uralja. A szepeshelyi kanonokházakban keveredik a tömör, kemény, mégis spirituális gót szag a rákent illékony-dohos barokkszaggal, ez teszi olyan pikánssá a város légkörét.
A szász reneszánsz szagánál persze megáll az orr tudománya is.
Szepeshely leginkább csak álldogál, toporog a semmiben, mint minden városskanzen, ahogy ez a kő szeméremajkak közé szorult városka kicsit kurvás is, hiszen mindenki olyan múltat húzhat rá, amilyet csak akar. Álmélkodva végigsimítom tenyeremmel a kanonoksor egyik, majd másik oldalát, a kőből kifaragott ablaktokokat és a lodzsadíszeket, aztán újév reggelén, amikor még alszik az egész fogadó, kilépek a keleti kapun. Lecsúszkálok a jeges dombon, szilveszteri hányások és petárdamaradványok között, kikerülöm a fölborogatott szemeteskonténereket meg a vodkásüvegeket, és a káptalani (miből is?) középkorból leérek a szepesváraljai – mibe is…? A felföldi városokban sosem fogom megszokni az átmenetek teljes hiányát. Mintha szikével dolgoznának a tervezők: mértani pontossággal csonkítják meg szeszélyes helyeken az öreg várostestet, hogy csak varasodó kőfalakat, semmibe lógó, üszkös végű épületfákat, kettészelt bástyákat hagyjanak maguk után. Az utazó merengve sétál Késmárk, Podolin, Lubló meghitt utcáin, kvaterkázik a vén belvárosi kísértetekkel, mint a renitens késmárki Hartwiggal vagy kósza fejetlen barátokkal; de egy rossz lépésnél, egy sötét sikátor végén lesújtó pillanatokat élhet át. Határt sértett, ostoba véletlen: másik dimenzióba botlott át. Másik városba, más kísértetek közé. És már jól látható, jól zárható kapuk sincsenek. Se visszamászkálás.
Szennyes színű lakótelep bugyikék Skodákkal, defektes Ladákkal meg rozsdás parabolaantennákkal az erkélyen. Snitt; az úttest túloldalán furcsa kis utca indul, mely domború hidacskán vezet át. Pár lépés az egész sikátor, de nem látni a kijáratát, mert meghajlik, mint egy féreglyuk. Szepesváralja régi főterére, a katolikus templomhoz érek ki: a reggeli hóesésben minden irányból jönnek a sötét ruhás emberek az újesztendei misére. Máskülönben kihaltak az utcák, a tereken csak a karikás szemű kocsmárosok söprögetik az éjszaka hordalékát. Váralja nincs úgy rendbe hozva, mint a közismertebb szepesi városok: itt lepusztult gótika, amott hámló szecesszió, arrébb pedig lepattogzott historizmus – megroggyant ívek, erodált meanderes kilincsek, salétromos timpanonok. Mégis, ebben a nagy és közös enyészetben ez a kisváros valahogy bensőségesebb, mint a skanzenek. A múlt nem sminkelt, nem lakkozott – Szepesváralja lemetszett óvárosa ma is éppen olyan lerongyolódott, mint a századfordulós képeslapokon.
Miután reményvesztve átböngésztem a városháza kapuja fölötti régi szürke kövön az olvashatatlan szász betűket, az alapító atyák szálkás sorait, az egyre sűrűbben hulló hóban kilépek ebből a szendergő cipszer világból. S a lakótelepen át visszakapaszkodom a keleti kapu mögé, közben meg eszembe jut Podolin, ahol már nem lehet vacsorázni. Meg hogy ahol nincsenek falak, vagy megszakították őket, oda többé belépni sem lehet. És onnan kilépni se nagyon.
Mintha-világok, mintha-szagokkal.