Abán nyitják meg a Dél Kapuját

Mottó: Ellentétben a jegesedéssel, a kultúrák délről északra terjednek.

Aléltság, másra várás és félálom: meg van süllyedve az ország. Ez főleg a lelkekre igaz, és sokan hiszik, hogy a lélek baját orvosolják a lengetett zászlók, a sok piros-fehér-zöld, meg némi fohász az éghez. Nem. Ez kevés. Ezekkel nem lábolunk ki a tocsogásból, abból a mocsárból, amelynek szélén a kormányfő arról beszél, hogy semmi baj, biztos támasz épül a lábunk alá. Épül, hogyne, ha magunk építjük, s nem rájuk várunk.
Erről szól az alábbi történet, amelynek apropója nem messziből hozott álom vagy sóhajos nosztalgia: valóságos esemény, amelynek van helye, ideje, vannak valóságos szereplői, s közülük egy, Ferencz István építész 2005. február 1-jén a Fejér megyei Abán a metsző szélben letűzött egy karót, majd felegyenesedve a nap felé fordult, és azt mondta: itt lesz a Dél Kapuja.
Mondhatják persze: jó, jó, Dél Kapuja, de mi az? Erre a kérdésre már nem adható válasz anélkül, hogy ne idéznénk meg a távoli múltat és egy közeli mítoszt, vagyis hogy szóba ne hoznánk a kunokat. Nem okvetlen azért, mert e nyakas fajta az idén jubilál. A legatyásodott Lipót császár a jászokkal együtt a Német Lovagrendnek adta zálogba őket, most 160 éve, hogy összekapart pénzükön visszaváltották magukat, földjüket és szilaj szabadságukat – de nem ez az ok. Egy átkelés.
A feljegyzések szerint minden kun törzs az Alföldön telepedett meg, ám az egyik valami okból utóbb mégis átevickélt a Dunán, sátrait a mai Aba környékén verte le, ez volt a Hantos-szék. Tagjai folytatták önálló, kicsit nomád életüket, de hát tehették, csak a királynak tartoztak számadással, a vármegyére fütyültek.
Ez a történet egyik szála: a kunoké.

*****
A másik egy délceg ifjú élete, aki a Dunántúl kunjai közül való, s ma már nehéz megmondani, vajon onnan hozta álmait, vagy egy különös sorsú Kelet-kutató, Mándoky Kongur István példája vitte Ázsia felé. Sudár István ez az ifjú, aki elvégezte a tanárképzőt, majd újságíró lett, de mintha ez mind csak azt a cél szolgálta volna, hogy ősei nyomába szegődjön. A kunok rokonainál, Kazahsztánban akart lovakat venni, hogy hazahozva megmutassa, ilyenek hátán vágtattak be a Kárpát-medencébe. A lovakat végül is elhozta, de ráment mindene, az élete is, ekkora árat fizetett a napkeleti ménesért, ahogy ő nevezte a tizenhét lovat. Harmincöt se volt, mikor 2000-ben meghalt, azóta mítosza egyre nő, terebélyesedik.
Nagybetegen, de még bízva döntött úgy: lovait a kunok szálláshelyére viszi, ott épüljön nekik nomád szállás, ott legyen az élő park jurtákkal, íjászattal, sólymokkal. Nem azért szánta oda őket, mert ott született. Találkozott valakivel, akit szintén nagy álmúnak látott, csak a műfaj volt más, amit választott, pontosabban: őt választották egy bizonyos műfajra, a polgármesterségre.

*****
Kossa Lajosról Sudár István árva édesanyjától hallottam, ő szólt, ha tudni szeretnék a szálláscsinálásról Abán, a polgármestert keressem. Így akadtunk össze, s már első beszélgetésünknél kitűnt, nemigen ismerek olyat, aki ennyire együtt él a korral, mégis lobog benne valami, amit jelzőtűznek mondanék, mert nem csak a szemet vonzza, a társakat is, akikkel öszszefoghat. Kossa nem a legendák és a balladák embere, tud számolni, tájékozódni, olyan ember, akire ráfogható, hogy álmában is realista. Hogyan lesz valaki ilyen?
Az élete sokáig nem erre predesztinálta. Apját, a módos gazdaembert kuláklistára teszik, jobb híján sofőr lesz, majd brigádvezető, a presbiter ősök riadtan figyelik az égből, mi lesz ennek a vége. Sejtik, ugyanaz, mint számtalan kizökkentett életútnak Kelet-Közép-Európában: korai halál.
Még szerencse, hogy akkoriban szép számmal voltak tanítók, tanárok, akik figyeltek arra, el ne kallódjon a kivetett sorsú gyerek, ha eszes. Ez a fiú is az, ezért szánják otthon a fehérvári szakközépiskolába. Ha végez, munkába állhat, kereshet, kell a segítség, ám valaki másként gondolja. Egy tanára elmegy a szülőkhöz, meggyőzi őket, jobb lesz a legénykének Pesten. Az Apáczai-gimnázium működtet egy kollégiumot, hogy a kétkezi emberek tehetséges fiai el ne kallódjanak. A felvételi vizsga kemény, de aki bekerül, négy évig ingyenes ellátást kap, csak tanulnia kell: feltétel a legalább négyes bizonyítvány.
Kossa Lajos bekerül, jól tanul, érettségi után a közgazdasági egyetemen folytatja. Ott szintén kitűnik, és hiába várja haza a család, hogy oszlopa legyen a helyi ÁFÉSZ-nek, egy szem ismét megakad rajta, és rangos állást kínál. Pesten marad hát, s kezd beilleszkedni a fővárosi életbe. Megismeri Hamvas Béla írásait, szamizdatot olvas, színházba jár, barátai lesznek, ám következnek a kilencvenes választások.

*****
Üzen az abai orvos, beszélni akar vele. Változásokra van szükség itthon is, mondja, ezért keresik az alkalmas jelöltet, és rá gondoltak. Ha vállalja, támogatják. A huszonhét éves közgazdász visszautasítja az ajánlatot. A politika olyan kompromisszumokra kényszerítheti az embert, amit ő nem tudna elviselni, mondja indokként, és hozzáteszi: egyébként Pesten akar élni, ahol már berendezkedett, ott vannak a barátai, szóval köszöni az ajánlatot, de ő nem…
Egy baj volt csak: Pesten barátai megtudták, mi történt, és nekiestek. Hónapok óta törjük a fejünket, mit tegyünk, hol vehetnénk részt aktívan a közéletben, neked meg felkínálják, és visszamondod? Bolond vagy? Ha megválasztanak, Lajos, megyünk veled, ott fogunk letelepedni, segítünk mindenben.
Nem szaporítom a szót: a falu 75 százaléka Kossa Lajosra szavazott. A barátok csomagoltak, és indultak Abára.

*****
Megnyerni a helyi választást egy fiatalembernek, akiből árad az energia, nem nehéz. Körülnézni utána, és látni, hogy széjjel van esve minden, s rá vár, hogy összerakja, az a valami. A győztes Kossa Lajos nem sok jót láthatott szülőfalujában. A fehérvári járás utolsó helysége Aba, s hogy semmi nincs, a régi vezetők a falura fogták: szerintük beérték ennyivel. Orvosért, sőt rendőrért is a kisebb szomszéd faluba kellett telefonálni, igen, azon a szörnyű kurblison, amit általában kikapcsoltak hivatal után. Az első négy évben lett víz, gáz, telefon, de Kossa és a környék néhány polgármestere érezte, tenni kéne valamit, mert ha nem, a Sárvíz-mellék települései megmaradnak annak, amik voltak: Fehérvár alvófalvainak. Elég ócska perspektíva.
Az is elgondolkodtatta őket, hogy ujjongott a magyar falu, ünnepelte a visszaszerzett önállóságot a kényszeregyesítés után. Az ujjongás hamar megcsendesedett, kiderült, hogy a legtöbbje semmire nem jut egyedül. Mégse változtattak, mégse fogtak össze, ez adta a végső lökést a Sárvíz mentieknek. A soponyai polgármesternek jó a bora, s tán ez is segített, hogy egyezségre jusson Aba, Kálóz, Sárkeresztúr és Soponya első embere, és erről utóbb írásban is megállapodtak.

*****
Ez volt a kistérségi összefogás első lépése. A második, amikor két év múlva hidat építettek a Sárvíz fölé. Volt ott híd, de a háború tönkretette, s bár nem került volna sokba, a rendszerváltozásig nem állították helyre. Ha a Mária Valéria hídra gondolunk Esztergomnál vagy a rozoga pontonhidakra a Tiszán, feltételezhetjük: a Moszkvában képzett ügynök-politikusok nem szerették, ha a vizek két partja barátkozik. Tettek róla, hogy ilyesmi errefelé se legyen. Ha valaki szekérrel vagy kocsival akart eljutni Soponyára, öt helyett 25 kilométert kellett mennie, Kisláng meg a korábbi 13 helyett 45 kilométerre távolodott. A híd nemcsak közelséget jelentett: biztatást is adott. Ha ez sikerült, miért ne sikerülne más is?
Kossáék józanul mérlegeltek a tervezés során. Tudták, ez sík vidék, látnivaló alig, másfajta értéket kell találni – vagy teremteni. Az utóbbi mellett döntött, s a régi mondás szerint fogott hozzá: nem a kedvező időre kell várni, bele kell vágni, s akkor a kedvező idők is megjönnek. Szerencsére dőltek az ötletek, ezeket a falvak egyesületei szülték, ők rakták le a sárvíziek együttműködésének pilléreit: hagyomány, kultúra és együttműködés. Azt mondták, fontos a víz meg a gáz, de ezek még fontosabbak. Erről beszélt Kossa Lajos egy megyei rendezvényen, és Márai Sándort idézte: „Veszélyben az ember mindig meghitt kezek után nyúl, s ezek az elporladt kezek néha megnyugtatóbb szorítással üzennek, mint a kortársak parolái.”
Ritka polgármester, aki Márait idéz felszólalásaiban, aki Hamvas minden könyvét megvette és olvasta, ám még ritkább, aki elmondhatja: sikerült tizenöt év alatt kollégáival visszaállítani a térség magabízását, öntudatát. Ma van lapjuk, a Sárvízi Tükör, van helyi tévéjük, van címerük és Sárvíz-zászlójuk, amely jelzi együvé tartozásukat. 1995-ben létrehozták Abán a Sárvíz Művészeti Alapiskolát, amely az egész kistérség iskolája lett, ezer diákja van, és tantárgyként tanulják a helyi hagyományokat.

*****
A földek rosszak, úgy vélték, jobb lesz természetvédelmi célra adni őket. Ezért kaptak helyet Tácon és egy forintért jókora legelőt 1999-ben Sudár István kazah lovai. Gazdájuk se maradt feladat nélkül: tanított volna az abai iskolában, s mindezt azért, hogy megvalósulhasson a Kárpátia-park, amely nem más, mint a Kárpát-medence kicsinyített mása, amely vonzza majd az érdeklődőket félúton Budapest és a Balaton között. A közelben lévő rétszilasi halastavak indokolják, hogy halászati múzeum is legyen, és minden falu rukkoljon elő valamivel, ami vonzó. Aminek láttán igazán odakapja az ember a fejét, egy kiadvány: „Aba község intelligens várossá válásának stratégiája és operatív programja”, a Stratégiakutató Intézet készítette.
Ennek láttán értettem meg, hogy nem attól függ a magyar falvak sorsa, ki van kormányon, és kinek vannak „felső” kapcsolatai. Nem. Kurázsi kell, fantázia és ötleteket megvalósító erő. Aba csupán 4500 lélek, mégsem szégyelli, hogy merész álmai vannak – és miért? Mert érzi, hogy ezek nem légvárak.

*****
Persze kerülhet porszem a gépezetbe, került is: nem volt, aki méltón formába öntse az elképzeléseket. A véletlen segített egy hegedűtanár képében, de minthogy tudjuk, a véletlenek mindig csak az akarót segítik, maradjunk annyiban, hogy megjelent Ferencz István tervezőirodájában az említett tanár, és elmondta, mit terveznek a Sárvíz mentén. No, ezt megnézem, mondta az építész, és kocsiba ült. Pár hét múlva elkészült a sárvízi arculatterv, a településszövetség tíz tagja kézbe vehette azt, amiért érdemes dolgozni, érdemes rá uniós pénzeket szerezni, és megvalósulása után érdemes mint férfimunkát az utódokra hagyni.
Ferencz István, akit amúgy a remekbe szabott miskolci Avas-templom építészeként és az Iparművészeti Egyetem tanáraként tartanak számon, a terv lapjaihoz szöveges magyarázatot fűzött. Ezek hangja derűt sugároz, szívet melegít, és munkára sarkall. Azt írja például, e tompuló világban szükség van erős, felmutatható jelre. „A sárvízi térség mutasson föl egy olyat, melynek irányába megindul a messzi vidékek érdeklődése, s amelyből előáll a még jobb élet, a felelős vállalás.”
A falusi kocsmáról így fogalmaz: „Amennyiben ez az intézmény már nincs, meg kell teremteni. A központban kell lennie! Nem bisztró, nem presszó, nem pizzéria! Vissza kell építeni egy régi formájú kocsmát, ha kell, testületi támogatással. A turista, az idegen e képtől és látványosságtól könnyen beépül a falutestbe. Hogy milyen egy ilyen kocsma, azt ugye talán mégse kell leírnom. Tudja azt még az Öreg, na őt kell megkérdezni. Azt is tudja, hogy bádogozott a pult, és ünnepnapon a csaplárosné szoknyát visel úgy, mint Sárhatvanban. Tisztelettel kérem a szenátus minden férfi tagját, erre figyeljen oda!”

*****
Elmentem Ferencz Istvánhoz, tudni akartam, szerinte miért fontos a kocsma. Leültetett, és fennhangon megismételte a kérdést: miért? Egy településen három meghatározó épület van: fenn a templom, lenn a víznél a malom és középen a kocsma. A falu közösségét ezek alakítják. Az én őseim molnárok voltak, de az ötvenes években ez a hagyomány megszakadt. Építész lettem, ahogy a fiam is az, és remélem, az ő fia is az lesz, de ez nem jelenti, hogy a molnár ősök ne élnének bennem. Én máig abból a hagyományból táplálkozom.
Egy építésznek tudnia kell, mi az, amit nem mond ki a megbízója, és mikor kell megfejtenie azt, ami nem tud szólni: a természetet. A kettő szövetéből jön elő a válasz – például a Dél Kapuja. Ez egy nyolc méter magas, ötvenhat méter átmérőjű földpajzs, amelynek tömege energiát vonz és energiát sugároz, tetején előnevelt „ezeréves” tölgyfa lesz, tövében négy faragott-csapolt totemoszlop. Az egész egy emlékezetes bejárati pont, hiszen ez sík vidék, ahol a magas pontnak szervezőereje van. Ennek szomszédságában épül majd a meleg vizes fürdő, amelyet a 63-as útról lehet elérni, odébb, Aba „szőlőhegyén” készül el a tizenkét borház, ami szintén fontos, hiszen ünnepet ülni csak bor mellett lehet. Úgy látom, ez a térség tudatosan törekszik arra, hogy értékelje mindazt, amire máshol nem figyelnek. Mert ezt mindenütt meg lehetne csinálni, mégse csinálják. Miért? Sokra jutnánk, ha sikerülne kideríteni…

*****
Állunk kinn, a határban, hideg szél vág az arcunkba. A Dél Kapuja már kitűzve, amikor megszólal Kossa Lajos: Ebből az egészből ki fog derülni, hogy a gondolatnak nagyobb ereje van, mint a pénznek… Aztán dél felé mutat, amerre a Sárvíz folyik, bele a Sióba, a Sió a Dunába, amely majd lefut a tengerig. Látja azt a fasort? Oda épül a Tündérkert-Magyarország. Szellemi értékeink birodalma lesz, mert meg kell őrizni mindent, túl sok ment már veszendőbe.