Egy átlagos gimnázium tizenhét éves diákjainak gondolatait, érzéseit tették közzé. Első mondataik a nagyváros elesettjei, a kéregetők, a hajléktalanok körül forogtak. Majd fokról fokra bomlott ki, hogy saját társas kapcsolataikra is hatással van, kinek-kinek a családja milyen anyagiakkal rendelkezik, milyen az életstílusuk – noha erről senki sem szokott beszélni. Kiderült, hogy e tekintetben megosztott az osztály. Az egyik csoportosuláshoz azok tartoznak, akiknél a státustárgyak, főképp az elektronikus eszközök, márkás ruhák és a külföldi utazások körül forog a szó, a másikhoz pedig, akiknek a szülei nagy lemondások árán igyekeznek tartani a lépést vagy inkább nélkülöznek, hogy a gyerek ne érezze emiatt hátrányban magát. A környezetükben és a társadalomban érzékelhető szegénység nagyon is foglalkoztatja őket, s azt is jól látják, hogy a riasztó nyomor és a tisztes szegénység között még vannak lépcsőfokok: „A hajléktalanokat nem szabad öszszemosni a szegényekkel. A szegények nagy része fenntartja magát, dolgozik, rendesen neveli a gyermekeit.” Mások már azt is szegénységnek tartják, ha a családban nem vesznek könyveket, nem futja egy színházjegyre, még egy hétre sem jutnak el a Balatonra.
A lecsúszás kezdetének azt tartják, ha mindkét szülő munkanélküli, vagy ha segélyből élnek. Néhány fiatal szavai nyomán kirajzolódik a hétköznapok erőfeszítése, a kétségbeesett kapaszkodás, hogy meg tudják tartani a látszatot, minden rendben van körülöttük. A gyerekeknek igyekeznek beszerezni a jobb, de nagyon olcsó ruhákat. Ennek egyik forrása a kínai piac – ez többször visszatér a beszélgetésben. A szülők a turkálóból vagy a nagykereskedelmi lerakatokból öltözködnek, de a gyerekeiknek már az elérhető árú nagyáruházakban vásárolnak. Van, aki restellni valónak tartja, hogy hó végén a szülők rendre hitelt vesznek fel a bankkártyájukra, vagy kölcsönkérnek a fizetésig a rokonoktól… A szűkösséggel szemben különböző technikákat dolgoznak ki a családokban, és az is kiderül, hogy a felnőttek, amíg nagyobb zuhanás nincs, békességgel tűrik a helyzetüket. „Ha apámnak megvan a nyugalma, a söre, a cigije, elégedett. A szüleim kuporgatós életet élnek, nem élvezik az életet, csakhogy nekem jó legyen. Vannak, akik elfogadják a szerényebb életet, a baj csupán az, hogy mások állandóan mutogatják a vagyonukat, a luxuséletet” – mondja egy fiú, s itt a szegénység tényén túl felsejlik egy igen fájó pont, ami kezdetben csak kisebbségi érzést jelent, később a leszakadást és a kirekesztettséget.
A kereskedelmi televíziók, a bulvárújságok kiagyalt trendi viselkedésmintái, az öltözködés, a szórakozás, a luxuskörnyezet, az egy hét alatt sztárt csinálunk belőled furmányos kampányai még a kiegyensúlyozott körülmények között élő fiatalokat is megzavarják. Csakhogy ők többé-kevésbé még követhetik a státusszimbólumok alapján sugallt életmintát, egyes tárgyai elérhetők számukra. És bizony más egy adott anyagi biztonságból nemet mondani mindenre, mint úgy végighallgatni az osztálytársak dicsekvését, hogy a családban filléres gondokkal küzdenek. „Az osztályban mindannyian tudjuk, hogy kinek nehezebb. Nekem például nem tudják a szüleim megvenni a márkás pólót, a mobiltelefont. Az apukám egy ideig munkanélküli volt. Így is soknak érzem, amit rám költenek. Az osztálytársaim részéről lenézést, kirekesztést nem érzek, de nagyon rossz volt, amikor a külföldi nyaralásról mutogatták a CD- felvételeket, meg meséltek róla” – mondja az egyik megkérdezett. Ami a kissé tágabb környezetet illeti, a diákok elmondják, hogy nyaranta a fél lakótelep gyerekei otthon vannak, a legtöbben még egy kétnapos kiruccanást sem engedhetnek meg maguknak. Általában is azt látják, hogy túl nagyok a társadalmi-anyagi különbségek az országban, s az ebből származó feszültségeket, a hátrányosabb helyzetet csak kevesen tudják békességgel elviselni.
Elhangzott az is, hogy aki már eljutott a gimnáziumig, az már nem lehet szegény. Van benne valami. A Központi Statisztikai Hivatal 2004 év végén több tanulmányt szentelt annak, hogy a mai Magyarországon a szegénységgel miként függ össze a társadalmi kirekesztődés, a hátrányos helyzet. Egyik jele ennek, hogy az óvodákból éppen azok szorulnak ki, akiknek hátrányos otthoni körülményei miatt éppenséggel nagy szükségük lenne a korai oktatásra. Az Országos Közoktatási Intézet 2001-es vizsgálata szerint az óvodákból a „helyhiány” miatti elutasítások jelentős számú indokaként az szerepel, hogy a szülő amúgy is otthon van, tehát tud foglalkozni a gyerekkel. Ez az indok ideális állapotot is jelenthetne, de a valóság sok esetben másként fest. A szülőknek nincs munkájuk, a pénzhiány miatt állandó az otthoni feszültség, s ha több, kisebb gyerek is van a családban, a személyre szóló gondoskodás, készségfejlesztés kimarad az életükből. Az óvodából elutasítottak között jelentős számban vannak cigány származásúak, s ez egyebek mellett azért is a későbbi bajok forrása, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy közülük azok, akik óvodába járhattak, könnyebben boldogultak később az iskolában.
A gyermekkori szegénységet nem lehet pusztán úgy mérni, hogy a családi jövedelem meghaladja-e a létminimumot vagy mennyi az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás – vélekednek Darvas Ágnes és Tausz Katalin szociológusok. A későbbi hátrányok között ez pusztán egy tényező, de a gyermek későbbi felnőtt életét más körülmények is nehezíthetik. Így – többek között – a gyermekek életében fontos a meghatározó tevékenységek korlátozottsága vagy hiánya, a beszűkült emberi kapcsolatok. A reprezentatív, országos felmérésükben a megkérdezett 12–14 éves korúak 53,4 százaléka fiú volt, egyötödük a fővárosban, 42,9 százalékuk más városokban, 37,1 százalékuk falvakban él. Válaszaikból kiderült, hogy 14,6 százalékuk soha nem olvas (!), 28,5 százalék nem volt moziban, 17,2 százalékuk nem használ számítógépet. Több mint ötven százalékuk nem sportol edzésszerűen, 37,5 százalékuk hobbiként sem, 32,8 százalékuk nem jár különórára. A kérdés az, hogy ilyen hiányokkal miként tudnak majd megkapaszkodni, értelmes munkához jutni az elkövetkező évtizedekben?
A rosszabb életkörülmények között élő gyerekek saját vágyaikkal kapcsolatban olyan szerényen beszéltek, mintha szüleiket szerették volna megkímélni a szegénység okozta társadalmi és érzelmi terhektől – jegyzik meg a kutatók. Egyébként nem törvényszerű, ha egy gyerek jövedelmileg szegény családban nevelkedik, maga is szegénynek számítson. Számos példa van ugyanis rá, ha a szülők minden máson spórolni kénytelenek, a gyermekekre ugyanannyit költenek, mint ahol jobbak a körülmények. Az összkép azért nem túl derűs. A válaszadó felnőttek szerint a háztartások 9 százalékában a jövedelmük nem elég a megélhetéshez, 23,8 százalék havonta küzd pénzzavarral, 10,8 százalék érezte úgy, hogy az anyagi helyzete a jövőben romlani fog. A gyermekek öltözködésére, étkezésére csaknem mindegyik családban telik, és még a halmozottan szegény családoknál is, különböző arányban ugyan, de megtalálható a televízió, a számítógépes játék, a mobiltelefon, a görkorcsolya és a bicikli.
De, hogy valami már e korosztálynál sincs rendben és a felszín alatt már ott vannak azok a törésvonalak, amelyek csak tovább mélyülhetnek, mutatják azok az elszomorító válaszok, amelyek az emberi kapcsolatokat, a bizalom köreit érintik. Egyedüllétre, a barátság, a barát, a szülővel, a tanárral való beszélgetések hiányára panaszodnak. Az iskolában a megfogható ok nélküli félelem, a szorongás, a tanár jó véleményével szembeni negatív önkép, a pszihoszomatikus tünetek, a kisebbségi érzés többé-kevésbé összefügghetnek a nehezedő körülményekkel, a feszítő ellentmondásokkal, amelyeket maguk körül látnak.
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
