Az alkotói műgond mellékes

A Sorstalanság című film díszbemutatójával kedden este befejeződött az első filmszemle, amely a tavaly április elseje óta érvénybe lépett filmtörvény védőernyője alatt zajlott. Önmagában a filmes társadalom akár büszke is lehetne arra, hogy a várva várt szabályozás megszületett, jelentős mértékben a Fidesz-kabinet fáradozásának is köszönhetően, a jelenlegi parlamenti ellenzék és kormánypárt konszenzusa nyomán. Ám a harminchatodik nemzeti mustra fináléja után ki kell mondanunk: sok víz lefolyik még a Dunán addig, amíg a támogatások elosztása és a szemlefilmek kiválasztása végre nem az úgynevezett átkos óta mumifikálódott szakmai klikkek és lobbik kontraszelekciója nyomán történik – jelenleg a posztkommunista kormány buzgó támogatásával. A kínálat siralmas nívója bizonyítja, hogy a felelőtlen hatalomgyakorlást a legjobb filmtörvény sem képes ellensúlyozni. Az alkotói műgond a jelenlegi struktúrában mellékes.
Egy dologra mindenképpen jó a törvény: a művészfilmesek immár nem magyarázhatják a bizonyítványukat annak hiányával. Idén a filmesek számára a költségvetésben 3,8 milliárdos tétel van elkülönítve, további 2,7 milliárd banki konstrukciók révén kerülhet a szakmába. Ha a minisztérium teljesíti az ígéretét, a filmművészeknek ebben az évben rendelkezésükre állhat a sikeres működéshez szükséges, törvényben meghatározott bűvös 6,5 milliárd, ami persze elenyészően kicsi a Sorstalanság, minden idők legköltségesebb magyar filmje állami támogatásához képest. Istenuccse, nem bánnám, ha a film kicsit is több lenne, mint a Kertész-regény nyomán készült lagymatag mozgó képeskönyv. Ám, amennyiben tényleg igaz, hogy a tavaly tavasszal elfogadott törvény immár a művészfilmesek szájíze szerint működik, lényegében elhárultak az akadályok a szakmai tevékenység elől. Sajnos, az egy hétig tartó fesztiválon, annak profi szintű lebonyolítása mellett korántsem tapasztaltuk a bőség zavarát reveláció értékű művészfilmes remeklésekben. A valódi színvonalat továbbra is a filmtörvény teremtette mannából kihagyott kis költségvetésű dokumentaristák és kisfilmesek biztosították, elsők között az Új Eldoradó, Kocsis Tibor remeklése. A művészfilmtermés – néhány jobban sikerült kivételtől eltekintve – pont olyan, amilyennek a filmszakos egyetemi hallgatókból összeállt diákzsűri jellemezte hétfői sajtótájékoztatóján. Hanyagul odakent forgatókönyvek nyomán, véletlenszerű dramaturgiával végigvitt, esetleges rendezői ötletekből összefércelt silány munkák tömkelegét láthatta a közönség. Elsietett művészfilmeket és – tisztelet a kivételnek – unalmas és igénytelen közönségfilmeket volt kénytelen elszenvedni jelentős részben a költségvetés – nota bene, adóforintokból ­ saját maga támogatásával. Elszállt tengernyi pénz, a végeredmény lehangoló, a fiatalokat idézve: pocsék. Mindennapi létezésünk közhelyes és felszínes panelkritikáját gyakorló monoton művek imamalomszerűen ledarált mustrája volt a harminchatodik, amely sem a hallgató nagy öregeknek, sem az aktív középnemzedéknek nem vált nagy dicsőségére. Úgy tűnik, az évekig tartó adminisztratív háborúzás, a jelenlegi, minden idők legrosszabbul működő magyar kormányának megválasztásáért akarva-akaratlanul folytatott kampánymunka közben a rendező urak elfelejtettek filmezni. A hangadók nagy része már meg sem próbálta. A király meztelen. Az alkotói megújulás elodázhatatlan!