Azt gondolnánk, a tüntető méhész, sajtkészítő, földműves nem sok közös vonást mutat a röplapokat osztogató, sokszor radikálisan baloldali aktivistával, aki gabonakalásszal jobbára csak a müzlisdobozon találkozik, és ritkán kel hajnali négykor. Az elmúlt 10-15 esztendőben viszont úgy alakult, hogy legalább néhány dologban közös nevezőre jutottak: nem szeretik a gyorséttermeket, ki nem állhatják a Kereskedelmi Világszervezetet (WTO), a globalizáció és multinacionális szavakat pedig szitokszóként használják. Bár a kedden kezdődött budapesti agrárdemonstráción ez talán még nem volt nyilvánvaló, ma már a magyarországi elégedetlenek között is sokan gondolkoznak úgy: helyzetüket nem csupán a kormány kétbalkezessége súlyosbítja, hanem az is, hogy – szerintük – rossz felé megy a világ.
Nem véletlen hát, hogy a budapesti demonstráción megjelent és beszédet is mondott Paul Nicholson, a földműveseket tömörítő egyik legnagyobb nemzetközi civil szervezet, a Via Campesina egyik alapító atyja, aki egyben az Európai Családi Gazdálkodók Szövetségének elnöke is.
Beszédét követően a baszkföldi Nicholson, aki maga is egy családi gazdaságot igazgat, kedd este a Felvonulási téren felállított sátrak egyikében, a nap eseményeit tárgyaló magyar parasztok között várta a sajtó munkatársait. A gázégővel felfűtött, nehéz levegőjű táborhelyen kötött sapkájában kicsit elhagyatottan üldögélt az egyik asztalnál, mivel a Magyar Nemzeten kívül csupán egyetlen lap riportere tisztelte meg érdeklődésével.
– Nyilvánvaló, hogy nem könnyű eljuttatni az üzenetünket az emberekhez – mondta Nicholson arra a kérdésre válaszolva, hogy miként akarják meggyőzni a családi gazdaságok hasznáról a városiakat, akik közül sokaknak most adatott meg először életében, hogy közelebbről is megcsodálhasson egy modern traktort.
Jóllehet az aktivista maga is „kihívásnak” és nehéznek gondolja e kapcsolatteremtést, úgy látja: az utóbbi években az olyan élelmiszerrel kapcsolatos botrányok, mint a kergemarhakór vagy most a rákkeltő színezékek miatt a brit áruházakból viszszavont árucikkek ügye, hozzájárultak ahhoz, hogy a városi ember számára is nyilvánvalóvá váljék a kapcsolat az élelmiszer minősége és a mezőgazdaságban használt módszerek között.
– Megértettük, hogy mi, földművesek egyedül semmit nem tehetünk – fejtette ki Nicholson, aki nem a városi munkásság és a vidéki parasztság összefogását sürgeti, hanem afféle társadalmi szerződést a fogyasztók és a helyi termelők között.
Az 1993-ban létrehozott Via Campesina és a hozzá hasonló szervezetek a hetvenes években szárba szökkenő és mára komoly politikai erővé váló fogyasztóvédelmi mozgalmak mögött sorakoznak fel, és más, a világot a globális mamutcégektől féltő csoportokkal is keresik a szövetséget. (Nem véletlen, hogy az amerikai Ralph Nader, aki maga is fogyasztóvédelmi tevékenységével tört be az amerikai nagypolitikába – 2000-ben az elnökválasztásokon George W. Bush és Al Gore után a legtöbb szavazatot kapta –, mezőgazdasági programjában szintén a családi gazdaságokra építene, és a mezőgazdaság „iparosításának” leállítását követeli.) Mára tehát senki nem lepődik meg azon, hogy a Via Campesina mondjuk az antiglobalizációs mozgalomban élenjáró ATTAC-kal szervez közös akciót, tízezreket visz az utcára a nevezetes 2000. évi globalizációellenes tüntetésen Seattle-ben, vagy hogy felemeli szavát abban a kérdésben, amely a nyugati baloldalon mára már szinte a progresszivitás fokmérőjévé vált: Palesztina ügyében. (Maga Nicholson 2002-ben Arafat főhadiszállásán is járt, mivel a Via Campesina tiltakozott a palesztinok földjeinek izraeli kisajátítása ellen.)
– Sokak számára meglepőnek tűnhet, hogy egy parasztszervezet a fogyasztókkal való szorosabb szövetséget sürgeti, hiszen rólunk általában azt képzelik: maradiak vagyunk – mondja Nicholson. – Pedig van stratégiánk, és az egész világon jelen vagyunk a szociális fórumokon.
Nicholson számára az eredendő bűnt a „neoliberalizmus” jelenti, vagyis az 1995-ben életre hívott Kereskedelmi Világszervezet szemlélete és szabályozása (illetve annak hiánya). Ez a szemlélet az élelmiszert éppolyan kereskedelmi árucikknek tekinti, mint a gépkocsit vagy a kőolajat, és ezek kereskedelmének korlátait az előző évtizedben éppúgy lebontotta, mint más iparcikkek esetében. Pedig Nicholson szerint az élelem nem kereskedelmi árucikk, hanem „jog”, létfeltétel, amelyre más szabályoknak kell vonatkozniuk.
Nicholson arra hívja fel a figyelmet: e korlátok lebontásának káros következményeként a nagy élelmiszer-feldolgozó és -értékesítő cégek, amelyek egyre kiterjedtebb konglomerátumként működnek, dömpingáron tudják piacra dobni cikkeiket. Az európai agrártámogatási rendszert hozza fel példaként, amelynek hasznát elsősorban nem a gazdák látják, hanem ezek az óriásvállalatok.
Ellenvetésemre, hogy miért kellene nekünk, európaiaknak kifogásolnunk a szupermarketek polcairól leemelhető olcsó élelmiszert, Nicholson kijelenti: az európai fogyasztó többszörösen is megfizeti ezt az olcsóságot. Először is, az exportcélú agrártámogatást az adókból fizetik ki. Az óriási túltermeléssel dolgozó európai élelmiszeripar ekképp piacot talál a feleslegnek (amelynek dömpingáron való értékesítésével egyébként a harmadik világ földműveseit teszi tönkre), és így kifizetődő lesz mindenhol a mennyiséget előtérbe állító, ipari megoldásokat alkalmazó szemlélet a mezőgazdaságban is. Ebből adódik a második ráfizetés, hiszen silányabb minőségű élelem kerül az európai vásárló asztalára is, környezete pedig elszennyeződik a gyomirtó szerektől, a műtrágyától és a nagyüzemi módszerek más káros következményeitől. A mezőgazdaság iparosítása egyben az európai földművesi közösségek ellehetetlenülését is jelenti: mivel a munkaigényes termelést másfajta technológia váltja fel, tömegek veszítik el megélhetésüket vidéken, és kényszerülnek arra, hogy a városokban találjanak munkát.
A fenti jelenség miatt Nicholson nem csupán a neoliberális gazdaságfilozófiát, a WTO-t és a Nemzetközi Valutaalapot hibáztatja, hanem a nemzeti kormányokat is, amelyek – szerinte – védelmet jelenthetnének ezek ellen a folyamatok ellen.
– A kormányoknak joguk és kötelességük a hazai piac védelme: védeniük kell a fogyasztók jogát, illetve azt a jogot, hogy az élelmet helyben termelhessük meg a helyi közösségek számára – mondja Paul Nicholson. Azt is hozzáteszi: Európának nem szabad több élelmet előállítania, mint amennyire szüksége van, az agrárexport támogatását pedig meg kell szüntetni. Úgy látja, ez a küzdelem egyáltalán nem reménytelen, sőt az utóbbi időben – nem utolsósorban az élelmiszeripar botrányai miatt – a megacégek lobbija kevésbé hatékony Brüsszelben.
– A McDonald’s nem tudja az egész világot élelmezni – vélekedik Nicholson, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az élelmiszer-ellátás alapját a helyi termelésnek kell adnia.
A gyorséttermek iránti utálata egy pillanatra Nicholson franciaországi harcostársát juttatja eszembe. Jose Bovét, akit egy McDonald’s feldúlásáért börtönbüntetésre ítéltek Franciaországban, és aki a Via Campesina franciaországi szervezetében tevékenykedik.
Felötlik bennem hát a kérdés: miközben Nicholson lankadatlanul ostorozza a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t és a Világbankot, nem érzi-e magát paranormális jelenségnek a nagyüzemeket támogató, ámde magát mégiscsak baloldalinak nevező kormány ellen felvonuló, traktorukra nemzetiszín zászlót kitűző parasztok között.
– Már tudom, hogy maguknál minden fordítva van – válaszolja huncut mosollyal a kötött sapka alatt.
Nem véletlen hát, hogy a budapesti demonstráción megjelent és beszédet is mondott Paul Nicholson, a földműveseket tömörítő egyik legnagyobb nemzetközi civil szervezet, a Via Campesina egyik alapító atyja, aki egyben az Európai Családi Gazdálkodók Szövetségének elnöke is.
Beszédét követően a baszkföldi Nicholson, aki maga is egy családi gazdaságot igazgat, kedd este a Felvonulási téren felállított sátrak egyikében, a nap eseményeit tárgyaló magyar parasztok között várta a sajtó munkatársait. A gázégővel felfűtött, nehéz levegőjű táborhelyen kötött sapkájában kicsit elhagyatottan üldögélt az egyik asztalnál, mivel a Magyar Nemzeten kívül csupán egyetlen lap riportere tisztelte meg érdeklődésével.
– Nyilvánvaló, hogy nem könnyű eljuttatni az üzenetünket az emberekhez – mondta Nicholson arra a kérdésre válaszolva, hogy miként akarják meggyőzni a családi gazdaságok hasznáról a városiakat, akik közül sokaknak most adatott meg először életében, hogy közelebbről is megcsodálhasson egy modern traktort.
Jóllehet az aktivista maga is „kihívásnak” és nehéznek gondolja e kapcsolatteremtést, úgy látja: az utóbbi években az olyan élelmiszerrel kapcsolatos botrányok, mint a kergemarhakór vagy most a rákkeltő színezékek miatt a brit áruházakból viszszavont árucikkek ügye, hozzájárultak ahhoz, hogy a városi ember számára is nyilvánvalóvá váljék a kapcsolat az élelmiszer minősége és a mezőgazdaságban használt módszerek között.
– Megértettük, hogy mi, földművesek egyedül semmit nem tehetünk – fejtette ki Nicholson, aki nem a városi munkásság és a vidéki parasztság összefogását sürgeti, hanem afféle társadalmi szerződést a fogyasztók és a helyi termelők között.
Az 1993-ban létrehozott Via Campesina és a hozzá hasonló szervezetek a hetvenes években szárba szökkenő és mára komoly politikai erővé váló fogyasztóvédelmi mozgalmak mögött sorakoznak fel, és más, a világot a globális mamutcégektől féltő csoportokkal is keresik a szövetséget. (Nem véletlen, hogy az amerikai Ralph Nader, aki maga is fogyasztóvédelmi tevékenységével tört be az amerikai nagypolitikába – 2000-ben az elnökválasztásokon George W. Bush és Al Gore után a legtöbb szavazatot kapta –, mezőgazdasági programjában szintén a családi gazdaságokra építene, és a mezőgazdaság „iparosításának” leállítását követeli.) Mára tehát senki nem lepődik meg azon, hogy a Via Campesina mondjuk az antiglobalizációs mozgalomban élenjáró ATTAC-kal szervez közös akciót, tízezreket visz az utcára a nevezetes 2000. évi globalizációellenes tüntetésen Seattle-ben, vagy hogy felemeli szavát abban a kérdésben, amely a nyugati baloldalon mára már szinte a progresszivitás fokmérőjévé vált: Palesztina ügyében. (Maga Nicholson 2002-ben Arafat főhadiszállásán is járt, mivel a Via Campesina tiltakozott a palesztinok földjeinek izraeli kisajátítása ellen.)
– Sokak számára meglepőnek tűnhet, hogy egy parasztszervezet a fogyasztókkal való szorosabb szövetséget sürgeti, hiszen rólunk általában azt képzelik: maradiak vagyunk – mondja Nicholson. – Pedig van stratégiánk, és az egész világon jelen vagyunk a szociális fórumokon.
Nicholson számára az eredendő bűnt a „neoliberalizmus” jelenti, vagyis az 1995-ben életre hívott Kereskedelmi Világszervezet szemlélete és szabályozása (illetve annak hiánya). Ez a szemlélet az élelmiszert éppolyan kereskedelmi árucikknek tekinti, mint a gépkocsit vagy a kőolajat, és ezek kereskedelmének korlátait az előző évtizedben éppúgy lebontotta, mint más iparcikkek esetében. Pedig Nicholson szerint az élelem nem kereskedelmi árucikk, hanem „jog”, létfeltétel, amelyre más szabályoknak kell vonatkozniuk.
Nicholson arra hívja fel a figyelmet: e korlátok lebontásának káros következményeként a nagy élelmiszer-feldolgozó és -értékesítő cégek, amelyek egyre kiterjedtebb konglomerátumként működnek, dömpingáron tudják piacra dobni cikkeiket. Az európai agrártámogatási rendszert hozza fel példaként, amelynek hasznát elsősorban nem a gazdák látják, hanem ezek az óriásvállalatok.
Ellenvetésemre, hogy miért kellene nekünk, európaiaknak kifogásolnunk a szupermarketek polcairól leemelhető olcsó élelmiszert, Nicholson kijelenti: az európai fogyasztó többszörösen is megfizeti ezt az olcsóságot. Először is, az exportcélú agrártámogatást az adókból fizetik ki. Az óriási túltermeléssel dolgozó európai élelmiszeripar ekképp piacot talál a feleslegnek (amelynek dömpingáron való értékesítésével egyébként a harmadik világ földműveseit teszi tönkre), és így kifizetődő lesz mindenhol a mennyiséget előtérbe állító, ipari megoldásokat alkalmazó szemlélet a mezőgazdaságban is. Ebből adódik a második ráfizetés, hiszen silányabb minőségű élelem kerül az európai vásárló asztalára is, környezete pedig elszennyeződik a gyomirtó szerektől, a műtrágyától és a nagyüzemi módszerek más káros következményeitől. A mezőgazdaság iparosítása egyben az európai földművesi közösségek ellehetetlenülését is jelenti: mivel a munkaigényes termelést másfajta technológia váltja fel, tömegek veszítik el megélhetésüket vidéken, és kényszerülnek arra, hogy a városokban találjanak munkát.
A fenti jelenség miatt Nicholson nem csupán a neoliberális gazdaságfilozófiát, a WTO-t és a Nemzetközi Valutaalapot hibáztatja, hanem a nemzeti kormányokat is, amelyek – szerinte – védelmet jelenthetnének ezek ellen a folyamatok ellen.
– A kormányoknak joguk és kötelességük a hazai piac védelme: védeniük kell a fogyasztók jogát, illetve azt a jogot, hogy az élelmet helyben termelhessük meg a helyi közösségek számára – mondja Paul Nicholson. Azt is hozzáteszi: Európának nem szabad több élelmet előállítania, mint amennyire szüksége van, az agrárexport támogatását pedig meg kell szüntetni. Úgy látja, ez a küzdelem egyáltalán nem reménytelen, sőt az utóbbi időben – nem utolsósorban az élelmiszeripar botrányai miatt – a megacégek lobbija kevésbé hatékony Brüsszelben.
– A McDonald’s nem tudja az egész világot élelmezni – vélekedik Nicholson, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az élelmiszer-ellátás alapját a helyi termelésnek kell adnia.
A gyorséttermek iránti utálata egy pillanatra Nicholson franciaországi harcostársát juttatja eszembe. Jose Bovét, akit egy McDonald’s feldúlásáért börtönbüntetésre ítéltek Franciaországban, és aki a Via Campesina franciaországi szervezetében tevékenykedik.
Felötlik bennem hát a kérdés: miközben Nicholson lankadatlanul ostorozza a Nemzetközi Valutaalapot, a WTO-t és a Világbankot, nem érzi-e magát paranormális jelenségnek a nagyüzemeket támogató, ámde magát mégiscsak baloldalinak nevező kormány ellen felvonuló, traktorukra nemzetiszín zászlót kitűző parasztok között.
– Már tudom, hogy maguknál minden fordítva van – válaszolja huncut mosollyal a kötött sapka alatt.
origo.hu
Szárad a tuja a kertjében? Mutatjuk a megoldást!
