Az önjelölt pártpolitikus

Talán emlékszik még a kedves olvasó, hogy Medgyessy Péter miként libbent be újra 2001 májusában a hazai közéletbe azzal, hogy kinyilatkoztatta, vállalná a miniszterelnök-jelöltséget. Utána publicisták hada kezdte el erősíteni a hírt, s helyeseltek erősen, hogy igen, Medgyessy, ő lehet a jó választás. A koreográfia Lévai Katalin államfői pályázatával nagyban hasonlít Medgyessyére. Nem állunk talán messze az igazságtól, ha Lévai Katalin igénybejelentését kedvelt és most már világszerte ismert miniszterelnökünk ötletének gondoljuk. Bozóki András miniszteri kinevezése jó példa arra, hogy Gyurcsány a Pécsről hozott és tőle függő, hozzá feltétlenül hű miniszterek sorát olyan neves, ám korban a korábbiaknál fiatalabb értelmiségiekkel egészíti ki, akik karrierjük csúcsára általa jutottak.
Ami minket érdekel, s amit ehelyütt bírálni kívánunk, az a Lévai Katalin neve (is) fémjelezte esélyegyenlőségi szemlélet és politika. Ami nem más, mint szocializmus kicsiben. Vagy másképpen fogalmazva: projektszocializmus, ami a régi államszocialista gondolkodást váltotta föl, illetve annak megújításából származik. Az eszmei gyökerek és a célok azonban azonosak: az emberek közti különbségek valójában hierarchikus rendbe illeszkednek, vagyis egyenlőtlenségek, létük pedig nem elfogadható. A különbségeket a társadalmi intézmények, mechanizmusok okozzák, s mivel e különbségek igazságtalanok, ezért az intézményeket politikai beavatkozással kell megváltoztatni.
Az esélyegyenlőség csalafinta szó. Mert első olvasatra tartalmával egyet is lehetne érteni, hisz olyasmit rejt magában, hogy a társadalmi versenyben mindenkinek lehetősége legyen részt venni, mindenki esélyes legyen a fölemelkedésre, s hogy mire vitte, az élete végén attól függjön, hogy mit tett, mit hibázott el, s mily sorsot rótt ki rá a gondviselés. De a mai esélyegyenlőségi szemlélet és politika nem ezt kívánja, hanem többet. Az életutak különbségeit, a teljesítmények eltérő voltát alapvetően helytelennek tartja. Erkölcsileg kifogásolhatónak, politikailag megszüntetendőnek. Az esélyegyenlőség hirdetői a különbségek megszüntetését követelik. Numerus claususokat állítanak föl az élet azon területein, ahol az általuk kitüntetett – hol létező, hol képzeletbeli – társadalmi csoportok működnek. Keretszámokat a nőknek, keretszámokat a cigányoknak, a mozgáskorlátozottaknak, a homoszexuálisoknak.
Vegyünk egy példát: a nők aránya a vezető politikusok között alacsonyabb népességen belüli arányuknál. Ezt az esélyegyenlőségi szemlélet azzal magyarázza, hogy férfiuralom van a magyar társadalomban, a család és más intézmények nagyban megnehezítik a nők számára a politikai karriert. Mi a megoldás? Az állam avatkozzon be, írjon elő keretszámokat, hogy a vezetői pozíciókat mekkora arányban kell nőknek betölteniük. Aki a női politikusok és vezetők arányában semmi kivetnivalót nem lát, azt szexistának tartják. Főleg akkor, ha érveket is fölsorol amellett, hogy miért előnyösebb például a családok és a versenyelvű társadalom számára az, ha a nyilvános, versengő társadalmi terekben a férfiak vannak többségben.
De ennél ma már többet is tesznek. Leginkább programokat hirdetnek és projekteket terveznek, majd forrásokat szereznek hozzá a költségvetésből, jól megpíárolják és lassan-lassan létrehoznak egy olyan esélyegyenlőségi szakbürokráciát, melyhez köldökzsinórok ezrein kötődnek az állami és EU-finanszírozású „civil” és félkormányzati szervezetek. A hivatásos esélyegyenlősítők. Akik szava messze hangzik, s egyre terjeszkednek, egyre újabb közforrásokat rendelnek maguk alá. A mai magyar kormányzatra és vele együtt a szocialistákra jellemző szervezetlen sokféleség persze kellően kusza helyzetet teremt az esélyegyenlőségi bürokrácia körül. Hisz a hagyományos újraelosztó és a fölemelkedést lehetővé tevő intézmények (iskolák, szakszervezetek, szociális támogatások stb.) szerepét és forrásellátottságát folyamatosan csökkenti a kormányzat. Hogy egy példával illusztráljuk az összevisszaságot: csökken a kistelepülések önkormányzatainak támogatása és reálértékben csökken az iskolák normatív finanszírozása. Ennek következtében kistelepülések sora kénytelen bezárni, leépíteni iskoláját. Ugyanakkor az esélyegyenlőségi kormányhivatal x millió forintért kutatást készíttet, hogy megtudja, miért rosszak az életkörülmények a leszakadó kistérségekben. Miután jól megkutatták a kérdést, a kormányhivatal négy x milliós projektet indít a kistelepülések oktatási intézményeinek fölszerelésére. Ez utóbbit nagy dérrel-dúrral beharangozzák, s nagyon, de nagyon büszkék magukra, hogy megint tettek valamit az esélyegyenlőségért.
A példák sora folytatható a mozgáskorlátozottak hangzatos diszkurzív támogatásával, miközben foglalkoztatásukat megdrágítja a kormányzat, vagy a legfrissebbel: a vállalkozók ellen indított antidiszkriminációs kampánnyal. Bozóki András antréja is érdekes példája ennek az összevisszaságnak, aki mélyet áldozott az esélyegyenlőség oltárán: a települési önkormányzatok költségvetési támogatása csökken, de helyette adnak majd mobilkönyvtárat, ami biztos olyan sikeres lesz, mint a mobilposták mindenkit kielégítő szolgáltatása.
Az olyan nagyon vágyott romaintegráció is tévútra terelődött, ráadásul kiegészülve azzal, hogy vannak fideszes cigányok meg szocialista cigányok, s az éppen hatalmon levő kormányzat a saját cigányainak ad támogatást a szervezetek fönntartására. Építettek is sok szép házat a romaintegráció első számú kedvezményezettjei: a cigányszervezetek vezetői és a romaintegrációs szakértők. Hogy a munkahelyteremtési és szakképzési-továbbképzési intézkedések mennyire hatás nélküliek maradtak, arról érdemes lenne még beszélni. Az elsődleges romaintegrációt biztosító intézményekben, vagyis a családokban és az iskolarendszerben pedig folyamatos a forráscsökkenés és a lezüllés.
Lévai Katalin nagyon szeretné, ha a cigányság lenne EUrópa (így EU-val írva) első kisebbsége, az a nemzeti közösség, mely létét, intézményeit, újonnan kialakított magaskultúráját az EU-nak köszönheti, s nem a piacról, hanem kormányzati (jelen esetben EU-) forrásokból tartják fenn. E terv kiötlőinek és propagálóinak abban igazuk van, hogy a cigányok egy része kétségtelenül az EU támogatójává fog válni, noha főleg azok, akik az EU-támogatások köldökzsinórján keresztül táplálkoznak. De nem ártana az európai történelem néhány tapasztalatára is odafigyelni, mégpedig arra, hogy az új nemzetek születése nemzetállamokon belüli konfliktusokkal jár. A tűzzel tetszenek játszani.
Az én fülemben valahogy idegenül hangzanak az esélyegyenlőség új dalai. De nem azért cseng fülünkbe az új jogokat, s főleg új forrásokat követelő esélyegyenlőség-teremtők sikolya, mert maradiak és tudatlanok lennénk. Nem. Azért, mert a daluk nem idevaló. Dalaik nem a mi kérdéseinkre adnak itt és most feleletet. Hagyományos intézményeink: a család, a falu és a város, a nemzet és az egyház megújulásra képes keretei társadalmi életünknek. Ezek reformján, megújításán és a kor igényeihez való szabásukon kell töprengenünk. Ez a konzervatív válasz az esélyegyenlőség és a vele kézenfogva járó szekuláris intolerancia liberalizmus maszkja mögé bújt, valójában azonban szocialista nyomulására.