Az Elmű székházában még jár az ómódi páternoszter, ami igazán stílszerű gesztus ilyen nagy múltú közműcégtől. Boross Norbert emlékeztet rá: az áramszolgáltatásnak olyan zseniális magyar pionírjai vannak, mint a pannonhalmi bencés paptanár, Jedlik Ányos, aki iskolai fizikaórájára demonstrációs céllal megalkotta „villanydelejes önforgonyát”, aztán gondosan elzárta a fiókba. Bizonyos Siemens úr alapos késéssel újra feltalálta a szerkezetet, dinamónak nevezte el, s rögtön szabadalmaztatta is. (Ennyin múlik, hogy a Siemens vagy a Jedlik névből lesz-e műszaki világmárka.)
Az első európai közcélú áramfejlesztő telep 1883-ban Milánóban kezdte meg működését, Magyarországon pedig 1884-ben Temesvárott. Budapesten 1887-ben elindult az első villamos, de a közcélú áramszolgáltatás megindulása még késlekedett. Ez a gáz- és a villanyvilágítás versengésére vezethető vissza. Az egyik érv a villamos centrálék létesítése ellen „tudományos” jellegű volt: a villamos erőátvitel helyett a pneumatikus, sűrített levegővel való erőátvitelt akarták meghonosítani. E rendszer előnye állítólag az lett volna, hogy a város alatti, csónakokkal bejárható kanálisrendszerben elhelyezett csövek fektetése és karbantartása nem igényel útburkolatbontást. Másrészt a Trieszti Általános Osztrák Légszesz Társulat a fővárossal 1878-ban kötött koncessziós szerződés értelmében tizenöt évre „világítási célokra szolgáló cső- és egyéb vezetékeknek a város területén való fektetésére” kizárólagos jogot kapott. A közvélekedés a gázlámpát egészségesnek, a villanyt egészségtelennek tartotta… A villamosság első magyarországi alkalmazása bizarr módon az elemes cselédhívó csengő volt, amit a gépesítés első fokának is tekinthetünk. A világítás a gázlobbi miatt csak késve került fókuszba: legelőször alkalmilag a Császárfürdőt világították ki villannyal a királyi pár tiszteletére. Hoszszas jogi viták után a főváros pályázatot írt ki. A beérkezett ajánlatok közül az osztrák gáztársaság és a Ganz ajánlatát fogadta el, s megkezdte a koncessziós tárgyalásokat. Ezek feltételei között bölcs előrelátással szerepelt az is, hogy az egyik cég a külföldön jól bevált egyenáramú rendszerrel, a másik pedig a Zipernovszky– Bláthy–Déri szabadalmán alapuló váltakozó feszültséggel szolgáltasson villamos energiát. Hamis tehát az a gyakori hivatkozás, hogy az áramszolgáltatástól természeténél fogva eleve idegen volna a verseny…
A szerződések megkötése után a gáztársaság Budapesti Általános Villamossági Rt., a Ganz pedig Magyar Villamossági Rt. néven alapított leányvállalatot. Előbbi egyenfeszültséget, utóbbi pedig váltakozó feszültséget kívánt szolgáltatni, ám a fogyasztóknál a feszültség mindkét esetben 100–110 voltot ért el. A két áramszolgáltató erőműve a lipótvárosi ipari negyedben létesült: az MV Rt. erőműve a Váci úton, a BÁV Rt. erőműve százméternyire, a Berzenczei (ma Hegedűs Gyula) utcában. Az épületet néhány éve lebontották, de a diadalívre emlékeztető kaput meghagyták, s erre építették a Cézár-házat. Sajnos nem emlékeztet tábla arra, hogy valaha itt kezdődött a fővárosi áramszolgáltatás…
Az első átalakító állomást a Kazinczy utcában (a mai Elektrotechnikai Múzeum udvarán) lévő épületben helyezték el 1893-ban. Az áramszolgáltatás első negyedszázada alatt a fogyasztók száma elérte a 78 ezret. (Mára a fogyasztók száma 18-szorosára, az értékesített villamos energia pedig 164-szeresére növekedett.)
A második korszak Budapest Székesfőváros Elektromos Művei 1914-es megalakulásával kezdődött, és a vállalat államosításával fejeződött be 1950-ben. 1914-ben a korabeli csúcstechnikával megépült kelenföldi erőműből indult meg az áramszolgáltatás. Egységesítették a három különféle rendszert (egyenfeszültség, egyfázisú és háromfázisú váltakozó feszültség) és a három erőművet (Váci út, Berzenczei utca, Kelenföld). Főelosztó-hálózatot létesítettek, majd a bánhidai és a kelenföldi erőmű összeköttetésére távvezetéket építettek. 1918-ban egyesült és fővárosi tulajdonba került a két szolgáltató, s ezzel megszűnt a verseny.
A budapesti áramszolgáltatás harmadik korszaka Budapest Főváros Elektromos Művei 1950-ben történő megalakulásával, azaz az államosítással kezdődött, és 1967-ig, a vállalat tröszti irányításának kezdetéig tartott. A cég áramszolgáltatási területe a tizenötszörösére növekedett, az erőművek és hálózatok fejlesztésének elmaradása miatt azonban súlyos energiahiány lépett fel: az ötvenes évek elején a háztartási fogyasztókat rendszertelenül, naponta többször is kikapcsolták, továbbá bevezették a zárolt körzeteket. Az 1963-as új struktúra, az izolált részek hálózatba szervezése, az egységes villamosenergia-rendszer bevezetése viszont a globalizációs folyamat első lépésének is tekinthető. Nagy volt ekkortájt a fejlődés, de szinte kizárólag az olcsó szovjet áramimportra alapozva. Ez a stratégia 1988-ra került válságba, amikor az ukránok és az oroszok leváltak az európai ellátórendszerről. Az Albertirsától a határig húzódó távvezeték ma is üzemképes, de nem vezet sehová: az ukrán oldalon a vezetéket nagyrészt ellopták. A negyedik korszak a Budapesti Elektromos Művek 1968-as megalakulásával kezdődött, és 1991-ig, a részvénytársasággá alakulásig tartott. 1996-tól a német RWE és EVS cégek váltak a fővárosi áramszolgáltatás főrészvényeseivé. Manapság a miénknél olcsóbb a görög és a cseh áram; picit drágább az amerikai, a lengyel, a török és a brit; jelentősen drágább viszont a dán, a holland és a portugál. A lakossági fogyasztás évi egy-két százalékkal, a szolgáltató szektor fogyasztása viszont tizenöt százalékkal nő évente, s ez Boross Norbert szerint megbízhatóbb mutató a gazdaság állapotára nézve, mint a GDP-növekedés…
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
