Csoóri 75

A debreceni egyetem aulájában hallottam először beszélni. Még élt és virult Kádár János, még Grósz Károly volt hatalmon, de a levegőben már ott vibrált a feltartóztathatatlan demokratikus fehérterror. A hatalmas aulába több százan fértek be, de csak ritkán telt meg a terem: ha Pozsgay Imre celebrált országos tanévnyitót, az akkori Bródy János tartott koncertet, vagy Cseh Tamás énekelte hátborzongatóan Csengey Dénes világfordító dalait.
Csoóri Sándor más volt. Más, minden addigihoz képest. Jómagam az azóta is felülmúlhatatlan esszé, a Tenger és diólevél szerzője kedvéért zarándokoltam el az egyetemi aulába, de politikust találtam ott. Addig csupán politikusnak látszó tárgyakkal volt dolgom. Egyszerűen, világosan, ízesen, léleküdítően beszélt. Nyomdakészen olyan sorskérdésekről, melyek akkoriban még nem tűrték a nyomdafestéket. Talán mégsem reménytelen minden – gondoltuk néhány százan ott, a súlyosan ünnepélyes csendben. A logika legyőzheti az irracionalitást, a bátorság a hazugságot. Azon az estén sejtettem meg, hogy még az én életemben megváltozhat a rendszer.
Csoóri akkor már feledhetetlen filmek szerzője, no meg költő volt – nem is akármilyen. Szerintem hamisítatlan modern költő. Finnországban ezt pontosabban tudták, mint idehaza. Itthon az esztétikai ítéleteket olyan mértékben átszínezik a politikai előítéletek, hogy jószerivel azt sem tudjuk: mi minden rejlik a nemzeti kincsestárban.
Csoóri modernsége a diktatúrában nem illett az ostoba népi– urbánus képletbe, amit egy helyi érdekű kommunista Goebbels tartott életben csalafinta eszközökkel. Csoóriból Illyés-pótlékot akart, pedig Csoóri Csoóri volt. Talán nem akkora írói formátum, de megtalálta a maga rendszerváltó ideje. Veszedelmesebbnek tartották – és méltán. Csoóri modernségét a kicsinyesen marakodó demokrácia sem volt képes a maga európai léptékében méltányolni. A csőlátásban szenvedő, kulturális kirekesztősdiben gondolkodó kanonizáló és tematizáló iparosok szemében ő nem lehetett a rendszer szerves része (mert akkor el kellett volna ismerniük a rendszerben elfoglalt előkelő helyét); lett hát belőle magasba tartható rendszerhiba.
Népvezérnek születik-e valaki, vagy azzá lesz? Én az utóbbira voksolok. Csoóri megfelelt a kihívásnak. Nélküle nem (vagy nem így) szerveződött volna meg az első hazai modern népi mozgalom, a Demokrata Fórum. Ami utána jött, a néppárt, az már inkább másoké. Talán mert nem izgatta szenvedélyesen a hatalom. A tárgyalásos forradalmat már a politika technokratái menedzselték. Csoórinak mégis voltak, lehettek még nagy pillanatai. A magyarok világtalálkozója. Az emelkedett mozzanat, midőn megszületett a Duna Televízió, aminél nem történt pozitívabb dolog a rendszerváltozás óta a szakmailag és morálisan lerongyolódott honi közmédiában.
Sokakat irritált a történelmi formátum. Folyóirat-demokratának csúfolták azok, akiknek csak szamizdatdemokrataságra futotta. Fogást kerestek és találtak rajta. Azok nevezték hiteltelennek, akik együtt írták vele az első Hitelt. Olyanok kiáltottak rá Feszítsd meg!-et, akik konszolidált szellemi viszonyok között a saruszíját sem volnának méltók megoldani. Talán sikerrel jártak, de a posztmodern stílusdiktatúrával dacoló versek reneszánszát nem akadályozhatták meg, az áradó esszéket nem tehették semmissé. Lassan barátkozhatnak a gondolattal: a Tenger és diólevél szerzője alighanem halhatatlan.
Éltesse az Isten a 75 éves Csoóri Sándort!

(Csoóri Sándornak a Testnevelési Egyetemen elhangzott, A hagyomány rejtett oldala című esszéje a Magyar Nemzet szombaton megjelenő Hétvégi Magazinjában olvasható.)