Egy verseskönyv az utolsó után

Volt az erős vágy a szabadság után. Más se. Mert éreztük, hogy nincsen, s talán mert elhittük, ahogyan az éppen centenáriumos J. A. írta, megszüli a rendet. Másfélét. A nyolcvanas évek eleje-közepe. Ma már nehezen feleleveníthető időszak. Remények és vágyak, változtatni akarás és változtathatatlannak hitt viszonyok. Lassú, ám megfékezhetetlen izzás a mélyben, a perspektívátlanság prése alatt, a kiterjedések nélküli, itt langyos és szürke, ott kíméletlen és embert próbáló világban. Valamikor ekkor, középiskolásként találkoztam először Szőcs Géza verseivel, ha emlékezetem nem csal, a Ver(s)ziók című JAK-füzetben. Releváns élmény volt. Máig ható. Szabadító a szembesülés a formabontással, mint a lázadás egyféle aspektusával, a szavak megtisztításával, új, más kontextusba helyezésükkel.
Aztán eljött a szabadság. Megszülte a rendjét. Olyant, amit látunk magunk körül. Furcsát. Felemásat. Gyorsan forgót, mint a centrifuga, mely lassan-lassan kiszikkaszt belőlünk mindent, aminek íze van. Eltávolodott egymástól, ami hajdan magától értetődően egységben volt, eltávolodtak azok is, akik. Csoda-e, ha a költő úgy gondolja, eljött az ideje kiadni utolsó verseskönyvét? Szőcs Géza ezt 1992-ben megtette. Talán ott bujkál ebben az „eltemette rögtön a nótát”-féle, kikerülhetetlennek tetsző, nemcsak a maga okán megnyilvánuló poéta sorsa.
Szerencsére születtek aztán is versek, és akadtak, akik összegyűjtötték és kötetbe rendezték őket. Szerencsére, mondom, mert Az al-legóriás ember című könyv költeményei ugyanolyanok, mint régen: frissek, érzékenyek, jók. Bennük van a hajdani virtuóz játék a nyelvvel, mint A félig üres csésze címűben: „Idelent a szuterénben / vívódik a szuper-énem. / Láthatár és léthatár, / félig tele csésze / ma kezdődik életem / hátralevő része.” Ahogyan bennük van a folyamatos, szomorkás, ironikus reflektálás történelmünkre, Mohácsra: „Kedves magyarság színe-virága! / Értesítünk benneteket, hogy folyó év augusztusában / Mohácson nagyszabású csatát tartunk. / Mindenkit szívesen látunk. Elképzelés szerint kb. 26 000 / magyar halott marad a harcmezőn. / Tegyünk meg mindent, hogy a rendezvény a tervek / szerint alakuljon. / A részletekről lásd a további értesítőket. / A csatát elveszítjük. ”
Hál’ istennek nem lett igazuk azoknak, akik – mint Szőcs Géza mondja a kötetet záró interjúban Orbán János Dénesnek – „gyorsan és megkönnyebbülve igyekeztek tudatosítani: Sz. G. nevű költő nincs többé. Ha volt is, ki tudja, mi lett vele.” Talán bízhatunk újabb versek születésében, és abban, eztán is lesz, aki összeszedje és kiadja őket. E költemények – túl önnönmagukon – egy dolgot mindenképp tudatosítanak: a magyar és a korszerű nem egymást kizáró fogalmak.
(Szőcs Géza: Az al-legóriás ember. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2003, 104 oldal.)