Enyhe kifejezés, hogy megrázta az atlantista kutatók közösségét Gerhard Schröder beszéde, amelyet betegsége miatt Peter Sruck védelmi miniszter adott elő a szövetség szokásos müncheni biztonságpolitikai konferenciáján. Németország szociáldemokrata vezetője ugyanis nem kevesebbet üzent a megjelenteknek, mint hogy szerinte az országok többsége immár nem a NATO keretein belül egyezteti stratégiai elképzeléseit, ezért szükség lenne egy új fórumra, ahol az érintettek eszmét cserélhetnek. Robert L. Pfaltzgraff, a Fletcher School professzora szerint az elhangzottak egyértelmű jelét adják annak, hogy „elsodródunk egymástól”. Történik mindez annak ellenére, hogy az utóbbi időben pozitív jelek is mutatkoztak már a transzatlanti kapcsolatokban. Az európaiak ugyanis mintha felismerték volna, hogy George W. Bush elgondolása nem volt teljesen helytelen a Közel-Kelettel kapcsolatban, arról nem beszélve, hogy az elmúlt időszakban valóságos diplomáciai offenzíva indult amerikai részről az európaiak kiengesztelésére. A kutató szerint Gerhard Schröder ebbe a folyamatba szólt bele megjegyzéseivel, noha nyilvánvaló, hogy a NATO és az Észak-atlanti Tanács a legjobb fórumot biztosítja a transzatlanti kérdések megvitatására, nem beszélve a különböző bilaterális csatornákról.
Lapunk kérdésére válaszolva, miszerint mennyire aggódnak a kapcsolatok jelenlegi állása miatt a Bush-adminisztrációban, Pfaltzgraff úgy fogalmazott, hogy Washingtonban „nagy aggodalommal” követik ugyan a fejleményeket, ám mindezt az utóbbi időben az „óvatos optimizmus” légköre lengi körül. Ezzel egy időben kétségtelennek tűnik, hogy Európában sokan nagyobb függetlenségre törekednek az Egyesült Államoktól. A professzor érdekes történelmi párhuzamot vont, amikor ezt a törekvést 1776-hoz hasonlította, amikor Amerika külön útra lépett, saját politikai berendezkedéssel és alkotmánnyal.
A Közel-Kelet, Irán és a feltörekvő Kína kezeléséről szólva Pfaltzgraff elmondta, a legnagyobb különbség abban áll, hogy Amerika inkább a „kemény erő”, míg Európa inkább a „puha erő” alkalmazásának a híve. Irán esetében Washington a katonai fenyegetés eszközére épít, míg Európa, amely képtelen erre, inkább a diplomáciát mozgósította. Jelenleg csak az Egyesült Államok és kisebb mértékben Izrael képes katonai erejének megfelelő „kivetítésére”, s a valóság az, hogy Európa csak azért büszkélkedik diplomáciai manővereivel, mert annak esetében nincs alternatívája. Ennek a különbségnek márpedig nagy jelentősége lehet a transzatlanti egyezkedés folyamatában is. A XXI. századi érvényesüléshez mindkettőre szükség van – vélte a tudós. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke Bushtól lényegében arra vár választ, hogy Európa és Amerika között a partnerség avagy a rivalizálás a döntőbb. Pfaltzgraff erre azt felelte, hogy Európában vannak olyanok, akik szerint versenytársként kell viszonyulni az Egyesült Államokhoz, míg mások szerint a partnerséget kell keresniük. Ennek a vitának az eredménye lesz alighanem döntő a transzatlanti kapcsolatok alakulására nézve – vélekedett Robert L. Pfaltzgraff, a Fletcher School professzora.
origo.hu
Szándékosan léphetett a szerelvény elé a mai vonatgázolás áldozata – részletek a tragédiáról
