Én, én, én

Így, kívülről úgy néz ki, mintha kicsit egoista lenne a magyar miniszterelnök. Olyan Napóleon-szerű. Én, én, én… Nem lennék meglepve, ha holnap konzullá kiáltatná ki magát, majd a pápától kért koronát maga helyezné a fejére, jelezve, saját erejéből lett, ami lett.
Érdekes a helyzet, főleg mentálhigiénésen. Amikor egy ember nem fér bele a bőrébe, akkora tervei vannak. Most éppen az országgal. Velünk. Mert mi most csak amolyan kellék vagyunk a Gyurcsány-imázs megformálásában – nekünk mindösszesen annyi a dolgunk, hogy belső díszletként tapsikoljunk a gondosan megszerkesztett Gyurcsány-beszédekhez, illeszkedjünk Ferenc terveihez, aki messze előttünk jár. (Főképp anyagilag.)
Nem tudom, ki tervezte a nyakunkba ezt a kimunkált KISZ-aktivistát, de hogy bajt hozott ránk, az biztos. Egy valamirevaló demokráciában pillanatok alatt elzavarják az illuzionistákat – mi viszont még nem tartunk itt. Magyarország tolószéken közlekedik a Balkán északi csücskén, hátán Gyurcsánnyal. Naná, majd kihagyta volna a kínálkozó alkalmat… A privatizációt, a pártzűrzavart, a pozíciókra leső Köztársaság térieket.
Amit szerzett, csak matéria. Anyag. Pénz (ami az övé). A „gondolkodó ember” – bármennyire ágaskodik is a magasba – fütyül az ellenérvekre, övé a dohány, az első éjszaka joga, meg a forgóajtón is ő léphet be elsőnek. Ő a Feri. Magyarország Ferije.
Fel kell itt most tenni a kérdést, jó-e nekünk, ha – még fel nem koronázott – Ferenc igehirdető viszi az ország dolgait, vagy (ez a másik változat) jobb lenne mindnyájunknak, ha nevezettet eltanácsolnánk valami libalegelőre, esetleg támogatnánk a vágyait, hogy csősz legyen Kiskunmajsán, a Béla-tanyán.
Amúgy nincs baj a Ferivel, jó srác.