Két esztendeje, 2003. január 5-én vonultam be, most már itt is leírhatom szó szerint, hogy hová, nem kell csak közvetve érzékeltetnem sajtóetikai és egyéb okok miatt, hát igen, a Big Brother-házba. Vittem magammal egy fél földgömböt, sisaknak a fejemre, no meg egy egész Jánost. Utóbbi, ahogy ma mondani szokás: lejött. Az adás pedig lement. Sok víz lefolyt azóta egyébiránt a Dunán s bennem. Egy önvizsgálat hovatovább időszerű lesz. Megérte-e?
Hogy vagy? Jól. És bővebben? Rosszul. Megérte-e? Meg. Hát persze. És bővebben? Bővebben is meg. Zsö nö rögre rien, hogy Edith Piaf stílusában adjam ki a hivatalos közleményt. Ma se tennék másként. Médiahajcihőtől függetlenül az ott átélt élmények maradnak tisztelettel az enyémek, ami pedig az egyéb járulékokat illeti, azok sem voltak épp haszontalanok.
Szűk szakmai szempont szerint értelmezve úgy is lehet mondani, hogy a BB-ház kimozdított a holtpontról. E fura bulvárazilum következményeként egy esztendő alatt három könyvem is megjelent: a Földfelkelte, mely színleg a BB-házban eltöltött öt napról szól, valójában médiafilozófiai munka, továbbá a Toronyiránt, lánccal, tizennégy év írásainak egymáshoz csiszolt foglalata, valamint a Sárkányviadal harmadszor, újraköltve – kötve, fűzve –, átdolgozva. Eladdig, 1993 és 2003 közt csak az Enciklopédia-2000-nek éltem, folyamatosan csak az foglalkoztatott. Buborék voltam a mélységi mámorban, s vonzott felfelé az ég. Aztán egyszer csak, se szó, se beszéd, elkezdtem kifelé létezni, szétpattantam, s megcsókolt a föld. A teljességből nem sült ki semmi – hisz nem készült el 2000-re az enciklopédia –, a valamiből viszont valami mégiscsak kisült. El kellett hogy töprengjek: miképp közelíthető meg a cél? A fénysugár mindig a legrövidebb idő alatt kíván „célba érni”. Bizonyos körülmények közt ez akár a hosszabbik utat is jelentheti. Az eredmény: szivárvány. Legrövidebb szivárványhidam az enciklopédia felé, meglehet, kerülő út épp a Big Brother-házon át.
Melyik a legrövidebb út? Mi a fő csapásirány? És mi a cél? A végcél? Miért érdemes egyáltalán jutni valahová? Azért, hogy ott legyünk, vagy azért, hogy visszatérve onnét beszéljünk róla? Visszatérni a halálból? Lótnéként sóbálvánnyá válni, hátrafordulva? Minden alkotó ember előbb-utóbb belefut az introverzió és az exhibíció, az elmélyülés és az önkifejezés, a belső lényeg és a megosztás paradoxonába. A paradoxon pedig az, hogy e két, látszólag egymásnak ellentmondó attitűd valójában a transzcendencia két egyenértékű arca. Miként az időnek is egyenértékű két arca a végső mulandóság és az öröklét, ugyanígy a transzcendens létmódnak is egyenértékű két arca: élni csak másokért, illetve zárulni magunkba végképp. A kereszténység az előbbire, a buddhizmus és a hinduizmus inkább az utóbbira helyezi a hangsúlyt. A kereszténység szerint a lemondás akkor értékesül, ha másokért való, a keleti bölcselet szerint a lemondás magánvaló érték, s bőven elég, ha mi magunk eljutunk oda. Eggyé válunk a szellemmel, beléje semmisülünk.
Akkor, amikor a bensőségesen átszellemült, ám pillanatnyilag – „per pincsi”, mondjam így? – a közönséggel nem megosztható létmód helyett az önátadás külszínileg is érzékelhető formáját választottam, mélységi mámor helyett a felszíni mámort, akkor úgy döntöttem: érték az, ami másoknak adott. Mielőtt ismét a lényeg nyomába erednék, saruszíját sem vagyok méltó megoldani, mielőtt ismét elkapna a gépszíj, a nagy mű, a végső kód, a Karinthy-féle nagyenciklopédia, a Szentkuthy-féle catalogus rerum, az opus magnum utáni hajsza, rádöbbentem, még adós vagyok néhány kis művel, átadható, megírható könyvekkel, látható gesztusokkal, márpedig: adós, fizess! Nemcsak azért tartozom felelősséggel, ami engem izgat, hanem azért is, ami rám van bízva. Tehetséggondozás egy álló személyben. Belső száműzetésemből a száműzetés a Big Brother-házba, s a száműzetést követő – nem szakmai – siker erre tanított meg. S arra, hogy a harag rossz tanácsadó.
Valamikor Torgyán József megrendezte a Hősök terén a harag napját. Voltam én is tajtékos kedvű próféta. Felháborított, ha valaki egy végletesen ellehetetlenült és veszélyeztetett világban boldog. Bulizik. Van magánélete, s nem foglalkoztatja messzi s távol. Nos, a Big Brother-ház adta emberközeli élmény arról győzött meg, hogy lehetetlenség a világmegváltás haragból. Lelepleztem magamban a lelkiismereti terroristát. Aki hajlamos a szőrmebundák befestésére. Aki, ha proletárnak születne, azon volna, hogy „ne álljanak a paloták”. Igen, a környezetérzékenység, a szociális érzékenység, a furdaló lelkiismeret, a felelősség, ha nem korlátozza szeretet – olykor épp azok szeretése, akik nem megfelelőképp élnek: fogyasztanak, pazarolnak, felületesek és jómódúak –, hamar csap át lincshangulatba vagy terrorizmusba. Egy ökoterroristával kevesebb, egy emberszívvel több. Íme a nagy kaland mérlege. S hogy biztonságosabb lett-e így a világ? Azt ő döntse el.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
