Harcálláspont

Oroszország tanácstalanul áll az új kihívás, Amerika és Európa agresszív térnyerése előtt. Ha Moszkva nem találja meg az ellenszert a Zbigniew Brzezinski által még a 90-es években lefektetett doktrínára, az Egyesült Államok csökkentheti az orosz állam befolyását a posztszovjet térségben – s ezen nem változtatnak a baráti csúcstalálkozók sem.

Washingtonban már közvetlenül a Szovjetunió 1991-es széthullása után is úgy gondolták, hogy az amerikai érdekeket legjobban maguk az amerikaiak érvényesíthetik a posztszovjet térben. Ekkor azonban még nem volt oly sietős a befolyás erősítése, már csak azért sem, mert a társadalom támogatását hazájában gyorsan elveszítő Borisz Jelcin – nagy ellenlábasához, Mihail Gorbacsovhoz hasonlóan – kiszolgáltatott helyzetében a Nyugattól kért segítséget. Moszkvában ekkor meglehetősen otthonosan mozogtak az amerikai tanácsadók, akik nélkül például nem biztos, hogy Jelcin megnyerte volna az 1996-os választást. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni a látványos geostratégiai térvesztésre adott erőtlen válaszokon sem. A Szovjetunió széthullásával legyengült, számára idegen neoliberális útra terelt Oroszország morogva, tiltakozva, de lényegében tehetetlenül nézte, amint a NATO a határaihoz ér. Az angolszász modell adaptálásának eredményeképpen ráadásul az ország az évtized végére az oligarchák hitbizományává válva teljes káoszba süllyedt, veszélyesen irányíthatatlanná vált. Az állam megerősítését hirdető Vlagyimir Putyin megjelenését éppen ezért megkönnyebbüléssel és érezhető örömmel fogadta a Nyugat.
Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a Kreml új ura nagyon is komolyan gondolja országa megerősítését és az orosz érdekek védelmét. Ez ugyanis már nem illett bele a képbe. Putyin színre lépésével egyidejűen ráadásul az amerikai politikában is változás állt be, és a biztonsági érdekeket a térben is meglehetősen kiterjedten értelmező neokonzervatív elképzelésekkel először Közép-Ázsiában szembesült a Kreml. A terrorizmus elleni stratégiai szövetség, az afganisztáni háború során nyújtott hatékony orosz segítség, a két elnök között szemmel láthatóan meglévő személyes szimpátia ellenére a Közel-Kelettől a Közép-Keleten át Kínáig tartó amerikai biztonsági tengely harcálláspontjaiként amerikai katonai bázisok jelentek meg a térségben. Ekkor még finoman, mintegy bocsánatkérőn szorította ki a Kremlt hagyományos érdekszférájából Bush, akinek neokonzervatívjai talán ezen is felbátorodva hatalmas lendülettel láttak hozzá Oroszország bekerítéséhez. Következett a nyíltan Amerikához lojális erők hatalomra juttatása Grúziában, újabb fricskaként a Dnyeszter menti probléma rendezésére tett orosz kezdeményezés moldovai elutasítása, majd a Moszkva iránt jóindulatú litván elnök leváltása. Ezt tetőzte be a Brzezinski-doktrína egyik kulcspontjának tekinthető Ukrajna új vágányra állítása, amelyet a „narancsszínű forradalom” további exportálása követhet. Mindez geostratégai értelemben Oroszország teljes beszorítását jelentené, amely így nemcsak mint birodalom szűnne meg létezni, de többek szerint így akár belső egysége is komoly veszélybe kerülhet.
Mint azt a Profil című moszkvai hetilap elemzői megállapítják, az orosz elitnek tudomásul kell vennie, hogy végleg lezárult az a több mint tízéves átmeneti időszak, amelynek egyik sajátosságaként a volt szovjet köztársaságok (a baltiak kivételével) gyakorlatilag nem érdekelték a geopolitika nagy játékosait. A világnak a berlini fal leomlásával kezdődött átalakítása Eurázsia határaihoz ért, amely stratégiájának gyökeres átalakítására készteti Oroszországot is.
Hogy a világ immár másképpen viszonyul e térséghez, az alapvetően három tényezővel magyarázható. A legfontosabb ezek közül talán az, hogy 2001. szeptember 11. után az Egyesült Államok figyelme a közép- és közel-keleti régió felé fordult, s az új helyzetben előkerültek az asztalfiókok mélyén lapuló, egyébként már lényegében kész, a fent sorolt szempontokat szem előtt tartó és a friss kihívásokra is alkalmazható geostratégiai tervek is. Az első lépésben olyan, egyébként a szabadságjogok érvényesülésének tekintetében erősen kifogásolt országok kerültek előtérbe, mint Üzbegisztán, Tádzsikisztán vagy Kirgizisztán. Washington azonban gyorsan félretette fenntartásait, mivel a Pentagonnak katonai felvonulási terepként volt rájuk szüksége. Ukrajna annak kapcsán került először képbe, hogy az amerikai stratégák elkezdték keresni, mely országok jöhetnek szóba a Nyugat-Európa és a hadi cselekmények új színterévé vált Perzsa-öböl térsége közötti katonai mozgások átmeneti bázisaiként. Ez a tényező értékelte fel Románia és Bulgária szerepét is. Ukrajna a rajta átmenő vezetékek, illetve a Moszkvát a kaszpi olajkincs szállításából kihagyó alternatív tervek miatt is előtérbe került, mint ahogy ugyancsak az energiatartalékok fontossága értékeli fel Kazahsztánt. Kiemelten kell figyelembe venni az említettek mellett azt a tényt is, hogy a bővítéssel Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova és a Dél-Kaukázus az Európai Unió közvetlen szomszédjává vált, illetve válhat, az uniónak pedig elsőrendű érdeke, hogy a határai mentén stabil és kiszámítható viszonyok uralkodjanak. Ennek elérésére Brüsszel az amerikai felfogással ellentétben a maga „puha” eszközeivel törekszik. Így a szomszédok számára együttműködési programok sorát dolgozza ki, s az útiterv vagy akcióterv végén a feltételek – ezen országok esetében jelen pillanatban még szinte elképzelhetetlen – teljesítése esetén ott lebeg a tagság ködös alternatívája. Ami azonban nagyon fontos, e standardok eleve új irány felé közelítik ezen államok társadalmait, politikai kultúráját, s Moszkva helyett mindinkább Brüsszel lesz a követendő példa. Végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a térség országait az elmúlt másfél évtizedben irányító szovjet nómenklatúra lassan lelép a színről. Az azerbajdzsáni dinasztikus váltás egyelőre inkább kivételnek, mint szabálynak tűnik, ugyanis sem Grúziában, sem pedig Ukrajnában nem működött már az utód kijelölésének hagyományos modellje. Ahol pedig a választások legalább részben szabadok, ott kétséges a kijelölt örökös sikere már csak azért is, mert a létező hatalom szinte mindenhol diszkreditálta magát, a kicsit is életképes alternatíva pedig – mint láttuk – a Nyugat részéről nem csupán morális támogatást élvez.
Oroszországot az új kihívások éppen akkor érték, amikor az ország a 90-es évek súlyos örökségén túllépve ismét hinni kezdte, hogy nemzetközi pozíciói erősödnek, s ez a helyzet érezhetően sokkolta mind a társadalmat, mind pedig a politikai elitet. Ennek ellenére Moszkvának szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy míg kiváló „válságmenedzserként” vezényelte le a Szovjetunió széthullását, addig „fejlesztési és befektetési igazgatóként” csődöt mondott, s a térség számára egyre kevésbé nyújtott vonzó perspektívát. Elsősorban tehát új, a manapság feltűnően divatos nyugati mintákkal szemben kell a „közeli külföldön” életképes politikai alternatívát, életmintát felmutatnia. Ukrajna e tekintetben fájdalmas, de tanulságos lecke lehet. A „narancsszínű forradalom” ugyanis ráébreszthette Moszkvát arra, hogy új politikai stílusra van szüksége, ma már nem alapozhat csupán az „ugyanabból a köpönyegből bújtunk ki” közös nosztalgiájára, hiszen a posztszovjet térség társadalmai lassan túllépnek ezen. Mindez tehát már kevés, keményen meg kell harcolni a sikerért, a befolyás legalább részleges megtartásáért ezen a terepen is. Presztízsének növelése érdekében azonban a legtöbbet éppen otthon tehet Oroszország. Elsősorban azzal, hogy a nemzetközi sajtó sokszor jól érzékelhetően provokatív ellenszelében is bebizonyítja, képes garantálni a térség biztonságát. Ehhez immár alapvetően nem katonai erőre van szükség, jóval inkább a politikai rendszer, a gazdaság modernizálására, versenyképessé tételére. Oroszország legfontosabb feladata, hogy a globális világgazdasági berendezkedés kialakulása közepette ne hagyja magát elszigetelni, növelje gazdasági súlyát, így a legkedvezőbb feltételek mellett épüljön be ebbe a rendszerbe. Az elmúlt hónapok eseményei megmutatták, hogy az ország gazdasági, politikai izolációjának, marginalizálódásának veszélye teljesen még nem múlt el. A Kremlben jól látják, hogy Oroszország nem maradhat az új világ hátsó udvarában. Jelzik e felismerést Putyinnak a GDP tíz éven belüli megduplázását célzó kijelentései vagy az érdekek határozott védelme mellett is jól érzékelhető külpolitikai nyitottság. Mindezt a Kreml még megfejelheti azzal, ha a nyugati előítéleteket megcáfolva életképesen igazolja, hogy a történelmi hagyományokat figyelembe véve a posztszovjet régió nagy részében korántsem az angolszász liberális demokráciamodell az egyedül üdvözítő.