(hogy nyaljunk talpat…)

Én nem tudom, hogy a talpnyalás módozatai közül melyik a legcélravezetőbb. A talpnyalók általában önérdekűek, hízelgő kedvük valójában jellemük ama sajátosságából származik, hogy a gazda kegyének elnyeréséért érdemes akár emberi méltóságukat is feláldozniuk. Némely esetben azonban bizonyos kettősség tapasztalható: a hason csúszó úgy viselkedik, mintha erkölcsi kötelességének tenne eleget, s körmönfont alázata tulajdonképpen valamely bölcs mérlegelés eredménye volna.
Az ilyenek az ellen-udvaribolondok, mondhatni, az udvari bolondok karikatúrái, akik csupa-csupa kellemes igazságot mondanak kegyuruk szemébe. Ha a kegyúr személye változik, az nem zavarja őket, a lényeg, hogy az övék legyen. Az ellenbolond egyik sajátságos fajtája korunkban az a hírlapíró vagy politikai elemző, aki eljátssza az elfogulatlant, s önmagát minden érdek felett állónak feltüntetve, magas szinten gyakorolja a talpnyalás művészetét. Hogy ez a viselkedés mennyire emberi, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eufemisztikusan személyi kultusznak nevezett korban és politikai miliőben a legkitűnőbb írástudók tömegesen hódoltak ennek a kétes mesterségnek, bár – mentségükre szól – a kényszer is befolyásolta őket, amely az egész társadalmat uralta. Ma azonban állítólag demokráciában élünk, ahol a sajtószabadság fennen szárnyal, s a publicista bizonyos erkölcsi fölénnyel gyakorolhatja a hatalmon lévők kritikáját. Ez valószínűleg így is lehetne, ha a sajtómunkások általában nem akarnának részesei lenni a hatalomnak, már ami a befolyást, az elithez tartozást és az anyagi javakat illeti.
Mi magunk (mármint én most) úgy érzem, nyoma sincs bennem elfogultságnak, amikor a mi jó Gyurcsány Ferencünket ripacsnak látom. Ez az érzés persze csalóka, mivel sehogy sem szeretem azt, amit miniszterelnökünk oly nagy elánnal képvisel és testesít meg, tehát valószínűleg Gyurcsány nem annyira rémes jelenség, mint amilyennek feltűnik az én szememben. De valószínűleg sok értelmes és jó ízlésű ember, pártállástól függetlenül, egyetért velem abban, hogy a fent nevezett fickó, ahogy magát régebben szólította, túljátssza szerepét, sőt talán maga is tisztában van azzal, hogy szerepet játszik. Ez politikai kalandjának szerves része. Amikor célba vette a bulvárt, s a magazinok, tévéshow-k és egyéb sztárképző helyek korlátlan lelkesedéssel fogadták, merészen elfoglalt egy olyan politikai haszonnal kecsegtető pozíciót, ahonnan – bukás esetén – nincs visszatérés. Ez az ő dolga és az MSZP-é, amely vele akarja megnyerni a választásokat. No de most hallgassuk meg, mit mond erről a már-már fenségesen független pózban tetszelgő orákulumgyanús Mészáros Tamás. Azt mondja: „A bulvárban épp »magánilag« jeleskedő közszereplő élvezete a libikóka kiegyensúlyozása: úgy kell szórakoztatónak lennie, hogy közben kerülje a nagyképűsködést, a durva poénokat, a túlspilázást. (…) Gyurcsány Ferenc azért is jó közszereplő, mert a magánemberi mivolt tálalásakor mindezt nem feledi el. Még működik az arányérzéke. Még képes természetesen nevetni. Adagoltan, professzionálisan poentíroz, de még nem kelti a betanultság érzését. Még friss jelenség a bulvárban is. Az igazi próba majd ezután következik – megőrizni ezt a spontaneitást.”
Ez a laposkúszás magasiskolája. Már-már olyan, mint egy avatott természetgyógyász által prezentált jóízű talpmasszázs. Az utolsó mondat pedig, amely misztikus elvárást fogalmaz meg, mivel a nem létező megőrzésére buzdít, a képmutatás csodája.
Hogy a sajtószabadság ilyenfajta „túláradásra” buzdít-e bennünket, én nem tudom…