Hogyan legyél humoralista (70.)

(ÉRZÉKENYSÉG)
– Nem a sajátomra, még csak nem is a sérelmekből fakadó, jogos érzékenységekre utalnék most (egyénire, csoportosra, országosra).

KEDVES KÖZÖNSÉG!
(mintha az olvasó máris a nézőtéren ülne.)
– Hosszan beszélhetnék még itt a bevezetőben-rávezetőben, hogy mi vár majd a függöny mögött Önökre, de félő, úgy járnék, mint amikor – vagy 30–35 éve… – ha jól emlékszem, a Nyelvtudományi Intézetbe hívtak meg, s az előadásom előtt hosszan fölajzották a hallgatóságot, hogy majd figyeljék meg a szóleleményeimet, satöbbijeimet. S a közönség szót fogadott… Illetve a szó… szavakat figyelte… Illetve, még ezeket sem… mert akkor néha bejött volna egy-két poén… A szavak beígért minősítésére koncentrált a hallgatóság, árgus fülekkel leste, mi van mögöttük…?!
Én voltam, persze… de ott, a nagy bevezető-hozsanna után teljesen eltűntem… mert – mint említettem, se rám, se a műsoromra nem hederítettek… Hanem vártak a bevezetőben beígért csodára… ami már régen …„megtörtént” ugyan… de ők még az előadásom végén is csak várták…
– Ó és Újszövetségi összevetés (akár halavány utalás is!) hihetetlenül sunyi és méltatlanul ízetlen, ízléstelen, egyenesen – igen! – felháborító lenne! Hamvazószerda után „pláne”. Ez utóbbi szó-pongyolaság végképpen. (Elég lett volna a „végképp”, de úgy nem rímel.)
Szóval… él az ember… (Ból.) Majd – én – is… De okulva a be v e z e t ő k okozta félrev e z e t é s e k- b ő l – hogy majd figyeljék meg, milyen szótekerések, szó-romok, elszólások, egymáshoz ragasztott, lazán odaillesztett, össze nem illésben – nem Illés szekere… (tábora: igen!) Új képzettársításokra úszító lomtára, tizenöt év hordaléka, az elmúlt század verbális uszadéka következik az előadásomban… Illogikám új logikát szervez…
– Ezek ugyan megint csak rávezetők lennének estemhez… ha az új estem u t á n is írta meg eMGéPéter… (Hanthy Kingát és Végh Alpárt nem idézem itt most… mert egy újságban nem szerencsés, ha valami egy hét alatt kétszer jelenik meg.)
– Nem tudom, mennyi lehetőség adódik még újabb mondatok e hasábba-írásához ezen a héten, de még csak el sem kezdtem, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék érdemben. (A szórendet kissé megint fölborította ez a nyavalyás „rímkényszer”.)
– Valami olyasmit próbálok itt megfogalmazni az olvasó számára, amit – pár frappánsabb mondattal – elmondanék a Több őrült naplója előadásomon is, szinte az estem legelején. Hogy – ha a Lyukasóra című korábbi műsoromon mi, eltompított-érzékeltlen médiaáldozatok eljutottunk k ö z ö- s e n a mesterségesen-tudatosan „kiscsopis” állapotban tartásunktól a gimnázium második osztályáig… egy pótvizsgával… Tehát kábé 30–50 év elhülyítéséből lefaragtunk egy óra alatt már húszat-negyvenet… akkor most ebben az új műsoromban jussunk el a gimnáziumtól az esti egyetemig… – És ha már bevált az egyezményes jelünk a Lyukasórában, hogy ha nekem valami tetszik, felemelem a jobb kisujjamat… – nem azért, mert akkor meg kell halni a „röhögéstől” … hanem, mert egy rejtett, esetleg elnézett-észre nem vett finomságra hívom fel ezzel a figyelmet… Akkor itt, ezen az estemen is alkalmaznám ezt a kissé didaktikus, de önparodisztikus módszert.
Az érzékenységre hívnám fel a figyelmet, pontosabban, az érzékenységnek nem a „szomorú” (jóval nagyobb szóval: „katartikus” felére), hanem a humor felé hajló, a rejtett-szokatlan humort érzékelő érzékenységre.
– Egyetlen kötelességemet kell még – önszántamból! – teljesítenem: Géza, a… – na most, minek tituláljam? (Lacival együtt, aki a stúdióban vette fel „bejátszásra” szánt szövegeimet a kísérő zenékkel.)
– Szóval, a múlt heti világosító társművész-kollégám mellett, nekik, kettejüknek még jóval nagyobb – ezen az esten – a teljesítményük.
Érzékenységüket ezúton köszönöm – írásban is – meg!
– Az olvasó meg ne vegye túl komolyan ezt az önmutogató-önadminisztrálásba hajló önreklámozásomat. Vagyis ne higyjen ennek a bevezetőnek sem. Vagy ha turpisságot sejt mondataim mögött, indirekt hírverést (negatív kampányt), akkor – jó, nem bánom – jöjjön el, hogy személyesen meggyőződhessen az Asbóth utcában, a Shure-stúdióban egyrészt a „fantasztikus” előadásomról… másrészt ennek a bevezetőnek – is – a totális feleslegességéről.