Immunhiányos magyarságtudat

Lassan három hónapja, hogy túl vagyunk a december ötödikét követő keserű tapasztalaton. Kilencven nap alatt sok minden megváltozhat – az ember lehiggad, a csalódás méla szomorúsággá érik, az indulatok elpárolognak. Határon túl is eltűntek a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” típusú feliratok a korcsmák faláról, de hogy a népszavazás kudarca milyen mély nyomot hagyott az emberekben, bizonyítja Farkas Árpád háromszéki költő döntése, aki azért nem volt hajlandó átvenni a magyar állami kitüntetést a köztársasági elnöktől, mert ahhoz a dacos nemre buzdító miniszterelnöknek is volt köze.
Három hónap után talán le lehet vonni némi következtetést is arról a tünetcsoportról, amelyről – jóval megelőzve a népszavazási kampányt, sőt az anyaország EU-csatlakozását is – egy felvidéki kutató, Huncik Péter írt érdekes tanulmányt. Az ismert szociológus dolgozatában a magyar–magyar kapcsolatokat taglalja, és a sokatmondó Etnikai immundeficites szindróma címet adta neki.
Az 1989-es társadalmi-politikai változások előtt az anyaország egyfajta „ígéretek földje” volt a határon túli magyarok egy részének (például az erdélyi és a kárpátaljai magyaroknak), de fontos szellemi-kulturális bázist jelentett a viszonylagos jólétben élő délvidéki és felvidéki nemzettársaknak is. Az akkori rendszerek átjárhatatlansága miatt kevés gyakorlati tapasztalat volt magyar és magyar között (a kapcsolatok elsősorban rokonlátogatásra korlátozódtak), egymásról inkább illúzióink és vágyaink voltak, mintsem valós tudásunk. Már akinek voltak, mert arra az időszakra az emberek nagy többségénél a közöny és a nem tudás volt a jellemző, köszönhetően a határ mindkét oldalán kilúgozott történelemkönyveknek. A szocialista rezsimek bukása után megváltozott a magyar–magyar kapcsolatok minősége is: gyakoribbá váltak az üzleti, kereskedelmi jellegű érintkezések, megjelent a vendégmunka, és ez sok esetben „kijózanító” hatással járt mindkét oldalon. A mítoszok világában élő székelyruhás emberek képe elhalványult, helyette jött a Moszkva téren munkaerejét áruló napszámos vagy a „whiskys rabló” és fordítva: immár a határon túl élőknek sem jutottak eszükbe a segítőkész, nemzeti érzelmű, művelt jelzők, ha az anyaországi magyarokról beszéltek. Néhány év után már majdnem mindenkinek lettek negatív tapasztalatai, legalább annyi, hogy az anyaországban a hatóságok vagy az emberek lerománozták, szerbezték, „cseszkózták” őket. Ennek meg is lett az eredménye: egy, a rendszerváltás után készült felmérésben például a szlovákiai magyarok sok esetben negatívabban értékelték a magyarországi magyarokat a szlovákoknál! Az egyéni (rossz) tapasztalatok ellenére ugyanakkor a politikai elit és a médiumok (mindkét oldalon) továbbra is sémákban gondolkodtak, homogén egységként látva a közösségeket. Politikai kurzustól függően szerették vagy háttérbe szorították őket Budapesten – ezt a frissen megválasztott miniszterelnökök jó előre meg is mondták nekik, kifejtve, hogy éppen tizenöt- vagy tízmillió magyar miniszterelnökének érzik-e magukat.
Huncik tanulmányában kifejti: a Kárpát-medencében élő magyar kisebbség a világháborút követő négy évtizedben többszörös infantilizáción esett át. Infantilizálta őt a kommunista hatalom ideológiája, de a többségi nemzet is (meggátolva a magyarok egyéni és intézményes fejlődését). Csehszlovákiában még a kisebbségek megnevezését, vagyis a terminus technicust is oly módon változtatták meg, hogy annak frusztráló és infantilizáló hatása legyen, hiszen a magyar (német, ukrán, lengyel) kisebbséget nem nemzeti kisebbségnek, hanem nemzetiségi kisebbségnek titulálták, ezzel is hangsúlyozva alárendeltségüket. A negatív hatást ugyan megpróbálták az anyaországba vetett bizalommal ellensúlyozni, de ez komoly csapdahelyzet volt, hiszen ez is segített az infantilizálásban: ha baj van, nem magukon kell megpróbálni segíteni, hanem kívülről várnak segítségre, mely aztán rendszerint elmaradt. „Ahogy mélyült és szélesedett a szakadék Magyarország és a környező államokban élő magyarok között – írja tanulmányában a kutató –, úgy szövődött Pomádé király ruhájának mintájára láthatatlan szövétnekként a selyemfonál, amely a felhők ködébe vesző Budapestet kötötte össze a Felvidékkel, Erdéllyel, a Vajdasággal és Kárpátaljával. A kisebbségi magyar úgy viselkedett, mint az a mostohagyerek, aki képtelen elfogadni sorsát, és mítoszokat teremt a hűtlen anyáról. A kisebbségben élő határon túli magyarok érzelmi megnyilvánulásai búvópatakként törtek a felszínre egy-egy olyan társadalmi történés (az 1956-os forradalom), sportesemény (az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője, olimpiák, világbajnokságok, illetve olyan sportesemények alkalmával, ahol Magyarország küzdött a politikai haza sportolóival), néhány irodalmi és művészeti alkotás (például az István, a király rockopera határon túli kultusza) kapcsán, melyben az anyaország vagy saját nagyszerűségét, bátorságát nyilvánította ki, vagy nyilvánosságra került az évtizedek óta rejtegetett titok, tudniillik az, hogy az anyaország és a kisebbségi magyarok között igenis létezett és még most is létezik kapcsolat.”
Az érzelemnyilvánítás egészen a Hősök terén megrendezett Erdély-tüntetésig egyoldalú maradt – egészen addig Magyarország, az anyanemzet mindent megtett azért, hogy mostoha sorba került gyerekei végleg elfelejtsék őt. Ennek ellenére – vallja a kutató – a „gyerek” mindent megbocsát, hiszen a magánytól való félelmében képtelen autonóm módon viselkedni. Ez a félelem az oka annak is, hogy jogérvényesítő képességeit sem fejlesztette ki, ehelyett inkább lekicsinyíti saját gondjait. Elsajátítja az alárendelt szerepet, kivonja magát saját sorsának alakulásából és egy bizonyos idő után a passzivitás és az alárendeltség válik fő jellemvonásává. Végül önsorsrontó ördögi kör alakul ki, amelynek fő elemei az önbizalomhiány, a kishitű önértékelés és a kapaszkodó-csüngő kapcsolat utáni vágy – kialakul az etnikai immundeficites szindróma összes szimptómája.
A bonyolult határon túli helyzethez képest viszonylag egyszerű a képlet az anyaországban, de ez nem jelenti azt, hogy itt kisebb a baj. Itt „csak” a kommunista hatalom infantilizációja tombolt, amelyet felváltott a vadkapitalizmusra jellemző megélhetési infantilizmus és a bulvár uralma. Amit a kilúgozott történelemkönyvekkel elkezdtek ötven éve, azt befejezték az „elveszik a nyugdíjadat és a munkahelyed a határon túli magyarok” szlogennel. A kritikátlan fogyasztóvá züllesztett magyar társadalom ingerküszöbét már nem lépi át például az éhező kárpátaljai gyerekek ügye, mert túl közel vannak hozzánk és gondolkodásra késztetnek, történelmi felelősségünkre figyelmeztetnek, míg a Srí Lanka-i árvák problémája gyorsan, azonnal „megoldható” egy emelt díjas sms-sel. Ha manapság egy határon túli magyar értelmiségi magyarul akar érvényesülni, akkor át kell települnie és el kell fednie gyökereit. Úgy van felépítve az egész támogatási rendszer, hogy amíg otthon van, csak bedolgozó, alvállalkozó lehet. Budapesten van a központ, a nagy pénz, a dolgok összegzése, de ezzel is tovább infantilizáljuk a határon túli magyarokat, nehezítjük az autonóm elit kialakulásának esélyeit. Pedig ez az egyetlen út: engedni kell felnőni őket, hogy aztán egyenlő félként új alapokat keressünk a magyar–magyar együttműködéshez. Egy fontos lépés – bár ezt nem így kellett volna megvalósítani – megtörtént a felnőtté válás útján: az anya megtagadta gyermekét. December ötödike keserű tanulságát legalább próbáljuk meg jól kamatoztatni.