Itt vannak a gazdák

Itt vannak a gazdák. Megmondták előre, egy nap elindulnak. Nem hittek nekik. Türelmes fajta a magyar paraszt, sok mindent elvisel, úgy vélték a főhivatalokban, elviseli majd az uniót is. Azt, hogy abból csak a rossz jut neki. Ötvenhatban se nagyon ágált, később is be lehetett fogni a száját a háztájival, az meg, hogy elfoglalja az út egyik oldalát a kölcsönből vett traktorral, nem nagy ügy. Majd elunja, és hazamegy.

Most nem megy haza. A magyar gazdának elege lett. Tegnapelőtt még csak egy kocsi istállótrágyát döntöttek a minisztérium kapuja elé, ma vagy holnap más kapukat is célba vehetnek. A lenézést, mert a parasztembert, a gazdát Sztálin óta egyfolytában gyűlölik és lenézik Európa keleti felén, nem tűrik tovább.

Épp egy esztendeje jártam Pápa környékén, akkor volt az első nagyobb megmozdulás. Olyanok is tüntettek a kormány ellen, akik ötvenezer sertést indítanak évente piacra, nem macskajancsik hát. Egyikük azt mondta, Ausztria gazdáit is megrázta a csatlakozás, ám ott felkészítették őket, mire számítsanak. Nálunk se a gazdát, se a tanárt, se a munkást, se a csempészt – senkit nem készítettek fel az uniós csatlakozásra. Ez a tüntetés a kezdet, mondta a legnagyobb tekintély az út mellett állók közül, majd csepp szünet után hozzátette: a folytatásból viszont földcsuszamlás is lehet.

Hogy az lehessen, az értelmiség támogatása kéne. Vezekelje le vétkeit, mindazt, amit a rendszerváltozás óta tett vagy nem tett. De lesz-e olyan valaki, aki feláll, és azt mondja: gazdák, nemcsak mögétek állunk, de mögétek állítunk mindenkit, aki érzi, hogy itt már nem csupán az agráriumról van szó. Nemcsak a nemzetközi cégek élelmiszer-áruházainak pimasz felvásárlási árairól, arról, hogy az ipar után most a magyar mezőgazdaság szétverése következik, hogy utána tönkretegyék az oktatást és a kultúrát. Itt már az ország függetlenségéről és az egyén létbiztonságáról van szó, mert lehet-e ilyesmiről beszélni akkor, ha idegen kézben van már csaknem minden, s emiatt a létbizonytalanság a legbiztosabb létező.

Aki legyint a gazdatüntetésre, a maga jövőjére legyint. Aki ma úgy tesz, mint a fölöttébb nyegle kormányszóvivő, aki hétfőn azt mondta kamerák előtt, nem érti, mit akarnak a gazdák, az szálljon fel egy vonatra, vagy üljön kocsiba, és menjen el Nógrádba, vagy ha szimpatikusabb neki más égtáj, akkor Somogyba, esetleg Szabolcsba, s töltsön el egy napot az első faluban, ami az útjába esik. Menjen be a boltba, nézze meg a kínálatot, talál-e olyasmit a polcokon, ami alkalmas a tévében reklámozott egészséges táplálkozásra, nézzen bele az emberek szájába, milyen a foguk, kérdezze meg, hánynak az apját verték meg a téeszszervezés idején, járjon utána, mivel tölti a falusi gyerek a szabad idejét.

Ha mindezt megtapasztalta, kérdezze meg magától, mennyi pénzért élne abban a faluban, ahol némely ábrándos értelmiségi szerint jó a levegő és idilli az élet. Annak a pénznek a töredékéért élnek a magyar falvakban emberek milliói, és még mindig kitartanak, és még mindig bíznak két kezük munkáján kívül abban, hogy osztályrészük lehet a tisztességes élet, bár tudják, hogy fenn, az ország fővárosában a dolgaikat intéző vagy nem intéző államférfiak némelyikének milliárdjai vannak. De épp ezért várják el, hogy az ő életük is méltó lehessen ahhoz, amit a zászlóra írtak: Európához. Próbálná csak a Magyar Köztársaság kormánya ugyanezt tenni a francia gazdákkal. Rá gyújtanák a minisztériumot – és nem csak azt. Lenne reszketés. Remélem, így is lesz.