Köznapló

Február 5., szombat
Van egy remek könyvesbolt a Belvárosban, sokan, amikor bejönnek, már vetik is le felöltőjüket, kiválasztanak egy könyvet, s belezökkenve egy szalmafotelba, elmerülten olvasnak. Ez aztán a kedvemre való hely, mondtam, amikor körülnéztem, ráadásul tudtam, hogy szemben illatos kávézó működik, napokig számban volt az íze annak, amit egyszer náluk ittam. Ígértem barátaimnak egy indiai szerző könyvét, megvettem pár példányt, s amikor a kasszához érek, látom, hátul képeslapringlispíl áll. A jó fotó gyöngéim egyike, megforgattam hát, s rögtön kikaptam néhányat: volt köztük háború előtti Balogh Rudolf-kép, volt Rév Miklóstól tűzijáték a hatvanas évekből, még színészkép is: a drága Domján Edit nevet rajta önfeledten. Ilyen percekben szoktam elfeledni a külvilágot.
És akkor kezembe akadt egy lap, „Ismeretlen szerző: Gyermek Gödöllőn 1910 körül”, olvasni a hátán. Ebédlőt látni rajta: tálalószekrényt, asztalt, székeket, csillárként burás petróleumlámpát, s nini, hátul egy kislány áll. Ruhája egyszerű, olyan, amit otthon varrtak, haja rövid, középen kettéválasztva – de hiszen ez az egyik Kriesch gyerek! Semmi kétség, ha a bútorokat jobban megnézem, ezek a művésztelepen készültek a múlt század első éveiben. Meglepő dokumentum!
Mindig mondom: a gödöllői művésztelepre ráfér a hírverés, sok egyéb mellett ott kezdték el a reforméletmódot, előbb, mint Edmond Székely, Bicsérdy vagy Dienes Valéria, sehol nem voltak Bucsányi és Völgyesi könyvei, amikor Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor, a két festő kivonult a fővárosból, létrehozta Gödöllőn a művésztelepet. Ott honosították meg azt az életmódot, amelyhez hasonlót korábban Ruskin tanítványai, az angol preraffaeliták éltek. Hirdették, hogy a művészet nem csupán a kiválasztottaké, mindenkinek joga és szüksége van rá, s egy társadalom aszerint boldog vagy boldogtalan, hogy milyen arányban részesíti belőle tagjait. Ha egy ács vagy egy földműves gyönyörűséget érez munkája láttán, akkor ugyanúgy művésznek tekinthető, mint az, aki zenét szerez. Ráadásul a művészet segít abban, hogy szebb környezetet teremtsünk, és szép környezetben nagyobb az esély arra, hogy az emberek lénye nemesebbé váljék. Akkor nagyobb szociális öntudattal élnek majd, s embertársaikat nem legázolni akarják, hanem jobbá tenni, fölemelni.
Igen, a gödöllőiek biblikus célok jegyében éltek és dolgoztak. Többségük vegetáriánus volt, akadt, aki a búzából maga őrölte és sütötte kenyerét. Krieschéknél a család áprilistól októberig a kerti színben aludt, a művész építette fából, keletre nézett, a gyerekek szemében messzi csillagok ragyogtak elalvás előtt. A művésztelep tagjai maguk készítették bútoraikat és ruháikat, legtöbbjük görög saruban járt, zokni nélkül, reggel korán keltek, tornáztak, futottak, úsztak a szentjakabi tóban.
Körösfői-Kriesch Aladár háza a második világháborúban leégett. Egy orosz katona azt hitte, mert hajtotta a vére, nők rejtőznek odabenn. Hogy jobban lásson, összegyűrt és meggyújtott egy papírt, majd mikor kiderült, még sincsenek ott asszonyok, dühösen elhajította. Rögtön lángra kaptak a képek, a könyvek, a szőnyegek, s bizonnyal az ebédlő bútorai is, nem maradt más belőlük, csak a kép, amelyet, meglehet, Ady fotósa, Székely Aladár készített.
Uram, ez a képeslap lesz? Igen. Ötven forintot kérek. Csak? Hogyhogy csak? Bocsánat, hirtelen eszembe jutott valami… Semmi baj, nálunk előfordul az ilyesmi. Viszontlátásra!

Február 7., hétfő
Vicc az ötvenes évekből, apám mesélte… Kora reggel buszon rázódnak az emberek a Soroksári úton, a kalauz bemondja a következő megállót: „Lámpagyár”. Valaki odaszól: „Ember, ott nem lámpát, hanem puskát gyártanak.” Másnap, mikor odaér a busz, a kalauz kiált: „Puskagyár”. Egy bőrkabátos férfi lép hozzá: „Még egyszer meg ne halljak ilyet. Ez titkos objektum. Értve van?” Így aztán attól fogva a kalauz ezt rikkantotta: „Következő megálló a lámpuskagyár.”
Gyönge vicc, apropója annyi, hogy egy magyar fegyvergyártó cégnek vége. 114 év után felszámolják, s ahol egykor kalasnyikovot gyártottak, holnaptól üres falak merednek a semmibe. Nincs bennem sajnálat. A kalasnyikovokkal öltek. Tudom, ölnek puszta kézzel is, de a kéz másra is képes. Ölelni, simogatni, a zongorán Schubertet játszani, míg a géppisztoly csak arra való, hogy akire ráfogják, ne simogathasson többé senkit.

Február 8., kedd
Yeats, az írek Nobel-díjas költője írt hajdan egy különös könyvet. A kelta homály egyszerre líra és néprajz, s már kiadásának évében fogalom lett az írek között. Ez a könyv mozdította a költőt és néhány társát arra, hogy „kitalálja” Írországot, amely akkor, 1893-ban nem szerepelt a térképen, ahogy Finnország se. Yeats bebarangolta hazáját, hogy mesélhessen tündérekről, elvarázsolt erdőkről, csodatevő varázslókról, szavai nyomán formálódni kezdett a mítosz, amely beivódva a lelkekbe máig rejtelmessé teszi a zöld szigetet. „Múlt éjjel kimentem egy tágas rétre a Kiltartan Road mentén, hogy ír dalokat hallgassak. Míg az énekesekre várakoztam, egy öregember a vidék szépéről énekelt…” – olvasom Erdődi Gábor szép fordításában, s hirtelen abbahagyom az olvasást, mert arra gondolok, mennyire más mítoszokat kalapál ki, és milyen másféle anyagból a mai világ. Elkurvították a tündéreket, kivágták az elvarázsolt erdőt – van helye még a mítosznak mostanában?
Míg régen az ilyen történetek dalos öregek és múltba néző vajákosok száján formálódtak egésszé, ma fékeveszett tollú bulvárírók és hét hájjal megkent pártpropagandisták vették át szerepüket. Az újféle szándék a politika szereplőire próbál ráigazítani egyfajta mítoszt, példa erre Gyurcsány Ferenc esete a kis ceglédi Nikivel.
A kislány egy intő miatt indult világgá, ami úgy kezdődött, hogy felszállt a pesti vonatra, majd a Nyugatinál egy buszra, és „a miniszterelnök háza környékére keveredett”. Nem bábszínházba ment, nem cukrászdába – a miniszterelnök utcájába. Mit tesz isten, a miniszterelnök épp akkor és épp ott sétált gyermekével, rögtön odament a ceglédi lyánykához, gyors kérdéseket tett fel, és máris kiderült, egy intő indította a kislányt világ körüli útra, ám szállásra nem gondolt a buta, ezért a miniszterelnök befogadta egy éjszakára.
A történet e változatát egy ceglédi médium adta közre, de a vidéki tévések néha felületesek: hozzátesznek, elvesznek ezt-azt, így aztán aki gyors és hiteles információra vágyik, inkább hisz a bulvárlapoknak. Nézzük, mi áll bennük? Az egyikben az, hogy a kormányfő a volán mögül vette észre a gyereket. Értsük úgy, hogy autóval sétáltak? Nem oda Buda, emeli fel a hangját a hitelét vesztett napilap. Az igazság az, hogy egy kormányőr bukkant rá a gyermekre. Nocsak, egy kormányőr… Ceglédi volt a derék ember, ezért ismert rá, vagy abban az utcában egy intett gyermek is gyanús?
Volna néhány kérdésem a mítoszcsinálókhoz.
Minthogy vonaton utazott a lányka, a kalauznak nem tűnt fel a magában üldögélő tizenkét éves gyermek? De rendben, a kalauz leállt diskurálni egy régi cimborával, és nem kezelt Cegléd után jegyeket… Az viszont szöget üt az ember fejébe, honnan tudta a kicsi lány, merre lakik a miniszterelnök bácsi, akinél kvártélyt kaphat? Megkérdezte a pályaudvar előtt? Ha engem kérdez, azt felelem: fogalmam sincs. De a biztonság kedvéért megkérdeztem egy katonaviselt embert, ő se tudta. A lányka ennek ellenére odatalált. Elgondolkodtató az is, miért a házuk előtt sétál gyermekével a miniszterelnök. A járda télen hideg, a kormányőrök lesik, hová, meddig mennek; ez abszolút valószerűtlen. Ha meg autóból vette észre, honnan tudta, hogy az egy világgá indult kislány? Úgy volt öltözve, mint a gyufaárus lányka Andersen meséjében?
Túl sok ebben a történetben az Andersen-elem. Pedig bizonnyal sokan dolgoztak rajta, és fontolgatták, hogy s miként legyen. Ezt azért hiszem, mert a világgá menetel és a kormányszóvivői hitelesítés között több hét eltelt. Csak nem azzal, hogy kiretusálják a történetből Horváth Tibornét, a ceglédi szocialisták alelnökét, aki, mit ad isten, épp akkor járt a lány édesanyjánál, amikor a miniszterelnök odatelefonált…
A kormánypárt propagandistáinak, hogy legalább alapfokon kitanulják a mítoszcsinálást, figyelmébe ajánlom a Yeats-könyvet. Nyilván a gonosz munkál bennem, amikor szeretném, ha azt az írást olvasnák először, amelynek címe: Álmok, melyeknek nincs erkölcsük. A 120. oldalon találják, s azért kommendálom, mert van benne egy mondat az erkölcs nélküli vándormesékről, amelyek „egy olyan korról szóltak, ahol semminek nem volt következménye, nem volt felelősségre vonás…”

Február 9., szerda
Különgéppel utaztak a magyar futballisták a Wales elleni barátságos meccsre. Különgép ennek a társaságnak? Én gyalog indítanám útnak őket, legalább az erőnlétük legyen rendben. Évekkel ezelőtt Izland ellen Reykjavíkban fociztak a mieink. Világbajnoki selejtező volt, tétre ment. Az egyik izlandi csatár délig a cipőboltban dolgozott, akkor lehúzta a rolót, vette a sporttáskát, és villamossal kiment a stadionba – merthogy amatőr volt. Ennek ellenére ő rúgta a győztes gólt a magyaroknak, akiket akkor is különgép vitt. Rossz ómen ez a különgép. Meg hallom, van a csapatnak különbusza is. Már minden van, csak eredmény nincs.