Köznapló

Február 11., péntek
Ideje volna kiigazítani egyet-mást az iskoláskönyvekben, levenni némely filmet a műsorról: hazugsággal vannak tele. Itt van mindjárt az amerikai kontinens. Az Újvilágot a kínai hajósok Kolumbusz előtt harminc évvel fedezték fel, bebizonyította az angol Gavin Menzies. Hiába: nem vezetik át a tudomány főkönyveibe.
A kínaiak egyébként Ausztrália partvidékét is előbb érték el három évszázaddal, mint Cook legénysége, ráadásul ennek az volt a feltétele, hogy ki tudják számítani a földrajzi hosszúságot. Ki tudták – háromszáz évvel korábban, mint az európaiak, ám ezt is hiába.
A információ szabad áramlása ma azt jelenti, hogy a fehér faj tudásának java eljut a világ minden tájára, hirdetve nagyszerűségét, viszonosságról azonban szó sincs. Az egyoldalúság hozadéka, hogy a fehérek békében csakis a maguk értékeit, háborúban pedig csak saját halottaikat tartják számon. Arról bezzeg kuss van, mit vétett a fehér faj az emberiség ellen. Itthon és külföldön is kerestem egy időben, mit írnak erről az iskolák tankönyvei.
Nos, szinte semmit. Nincs külön fejezet arról, hogy irtották ki az angolok az indiánokat, a spanyolok az inkákat, mint gyarmatosították a franciák Marokkót és Koreát, s nyilván arról se lesz szó, ami időben közelebb van hozzánk: az ausztrál kormány elvette gyermekeiket az őslakosoktól, s nem engedte használni nyelvüket. Mindeközben egyébről sem hallunk a „fejlett” nyugati demokrácia lózungjaként, mint arról, hogy ne legyen idegengyűlölet, se bőrszín szerinti megkülönböztetés. Üres duma…
A fehér faj, amelyhez mi, magyarok nemigen tartozunk, változatlanul felsőbbrendűként viseli magát. Súlyos szavak? Mik ezek ahhoz képest, amit Irakban műveltek a megszállók, elpusztítva az emberiség történetének legrégibb emlékeit? Azért tették, mert nem érezték a fehér kultúrkincs részének.
Egy molla a Föld gyilkosának nevezte az amerikai civilizációt.
Igaza lehet.

Február 12., szombat
A hét végén Bächer Iván belenézett fotós kollégája új albumába, s mivel a békásmegyeri betondzsungelről látott benne képeket, megállapította: „prolik laknak itt. Nem polgár urak.”
Iván, ezt nem kéne… Polgár vagy magad is, minek az urazás, minek ez a szóközökbe spékelt indulat? Gondolj Bertha Bulcsura, ő is panelban lakott. Gondolj rá már csak azért is, mert májusban lenne hetven, s hiszem, hogy remek dolgok jöttek volna ki a tollából, ha köztünk marad.
Panellakásáról jut eszembe, hogy a család egyszer háborogva rontott erre a szűkszavú, konok férfira. Tiltakoztak, amiért balatoni könyvében parasztembereknek mondta az ősöket, holott nemesek. Bizonyságul elküldték egy okirat másolatát, melyben az állt, hogy a Berthák 1611-ben nemességet kaptak II. Rudolftól… „Nemes” Bertha Bulcsu ifjú évei így teltek: „Előkelő gimnáziumba jártam Keszthelyre. Kitűnő premontrei papok tanítottak. (…) De nem tudtam az iskolában a gimnázium rangjához méltóan megjelenni. Rossz, kopott ruhákban jártam. Később a civil tanárokkal is szerencsénk volt, dr. Jánki István négy-öt magyarórát végigmesélt Párizsról. De akkor már újra divatba jöttek a zsúrok, gimnáziumi bálok. Tele volt szép lányokkal a város, de rossz ruházatom miatt soha egyetlen rendezvényen sem jelenhettem meg. Mindez egy vietnami szabadságharcos számára valószínűleg érdektelen, de én európai ember vagyok, európai kultúrával és szokásokkal, így mindettől sokat szenvedtem.”
Az ifjúkori szenvedések belekövülnek az emberbe, cipeli magával őket, s te, Iván, akinek osztályrésze volt a házi könyvtár, a zongora, az illemtan, az egyetem, gondolj arra, hogy Bulcsunak ezekből egy se jutott, s hiába írt remekül, és voksolt rá a Kossuth-díj-bizottságban mindenki, Aczél kihúzta nevét a listáról. Ugyan miért? Nem tetszett tán a stílusa? Irritálta a kesudiócikk? Nem állta, hogy örökké ellenkezik? Vagy egész másról, éppenséggel arról volt szó, hogy érezte, mert az ilyesmit igenis érezni, Bulcsu azok közül való, akiknek nem volt rendes ruhájuk, rendes lakásuk, és gimnáziumba is úgy jártak, hogy két hét iskola után egy hét napszám következett, s bár nagyszerű író lett belőle, a díjazásnál többet nyomott a latban a panel…
A svábbogaras betondzsungel lakójának nem járt Kossuth-díj, s jó volna eltalálni, Iván, ha Bulcsu kommunista úrnak mondta Aczélt, vajon minek gondolta őt a párt embere? Mert parvenü volt, úgy hiszem, prolinak, és az a két mondat, amelyet idéztem tőled, azt az időt hozza vissza, mikor úgy látszott, panelből épül fel az ország. Panelfigurák panelgondolatai szökkennek ki panelfejekből, panelszülők panelgyermekeket hoznak világra, és a májusi felvonuláson olyan táblát visz majd egy ifjú, amelyen az áll: „Éljen a Panelköztársaság!”
Ígérjük meg egymásnak, nem fogalmazunk laza csuklóval!

Február 14., hétfő
A szocialisták minapi összejövetelén, melyet a társadalomtudományi tagozat rendezett, Gazsó Ferenc szájából elhangzott egy mondat: „Az unió legkisebb eltartóképességű tagországa Magyarország…” Ugyan hányan figyeltek fel erre a megállapításra, s hányan gondoltak utána, mit jelent. Bizony azt, hogy nincsenek tartalékok, s tendenciának látszik, hogy ne is legyenek. Pedig a tartalék olyan időkben, mint ez a mostani, mikor a jelen bizonytalan, s szeretnénk biztosabb, jobb jövőt, alapvetően fontos. Gondoljunk Japánra: két atombombát dobtak le földjére a háború végén. Nemcsak Hirosimát és Nagaszakit pusztították el, a japánok önmagukba vetett hitét is lerombolták. Mégis hamar talpra álltak, mert voltak szellemi, kulturális és hitbéli tartalékaik. Ehhez jött a visszanyert önbecsülés, a viselkedés tradíciói és a mindennapok kétkezi erkölcse. Ezek révén lett Japán a vesztett háború után alig húsz évvel ismét tekintélyes ország.
Nekünk csak egy rendszerváltást kellett túlélnünk, mégis úgy fest ez a haza, mint egy háborút vesztett ország, s miért? Mert kiárusítottuk és feléltük a tartalékokat. A háztartások többségében kényelmi okból nem törődnek azzal, mit hoz a holnap, s aki az előbb úgy érezte, Japán messzi példa, annak elmondom, milyen mentalitással élnek az emberek Bulgáriában. A török óta tudják, hogy a háztartás tartaléka létfontosságú. Ezért mozdul ősszel egyszerre az ország, van idő, mikor egész Bulgária savanyúságot rak el és befőz, mert jön a tél, amely, ha nem is olyan vad, mint a török, ki tudja, mi lesz. Az ilyen népet, amelyik két lábbal jár a földön, nehéz olcsó jelszavakkal jégre vinni. Legtöbbje tudja, ha a jómód most még csak távoli álom, a teli éléskamra sok mindentől megóv.
Le kéne vetnünk azt a keleti szokást, amely annyi bajt hozott ránk, hogy pazarolunk mindent: tehetséget, kultúrát, hagyományt, hitet, pénzt, és mert mindenki rohan a bankba kölcsönért, pazaroljuk immár a jövőt is.
A befőzés hasznosabb, mint az internet. Ha azt hiszi valaki, szimbolikus kijelentés ez, már most szólok, hogy téved. Vissza kell térni az egyszerű élethez, az egyszerű örömökhöz.

Február 16., szerda
Budai Szücs Ferenc elküldte új könyvét. Örömöt szerzett vele, egymás kezéből kapkodjuk ki este, mikor jön az olvasás ideje. Címe: Levelek a Himalájából, s ott folytatja, ahol korább, a Verigudlájfban abbahagyta. Azt is mondhatnám, ugyanarról ír, mégis újnak tűnik. Budai Szücs éveket töltött Indiában, és azt hiszem, inkább akarja kijózanítani a nyakukat kelet felé tekergető divatmajmokat, semhogy hamis guruk és piszkos asrámok köré csődítse őket. Józan könyv, mégis csupa szín és derűs történet. Hangja azé az emberé, aki sokfelé járt, és sok mindent próbált, míg eljutott a legmagasabb hegyek közé. Volt oka menekülni, mondja.
Már az iskolában azt „magyarázták a jóságos (ál)arcú tanító nénik, hogy az a legjobb, ha éjt nappallá téve tanulok, így szolgálhatom a legjobban a pártunkat… kormányunkat… népünket… anyaszentkétházunkat… mert akkor már kétlaki voltam… hétköznap büszke, kék nyakkendős kisdobos, vasárnaponként meg fehér ruhás ministráns. (…) Az oskola mellett hamarosan különórákra is jártam (…) kora hajnalban úszni, iskola után teniszezni, amit a nyelvórák követtek, este pedig hegedültem vagy zongoráztam… és egy idő után azt vettem észre, pontosabban azt vettem volna észre, ha lett volna egy szusszanásnyi időm, hogy a nap huszonnégy órájából huszonhat–huszonnyolc be avan táblázva (…) láttam magamat, az örökké éhes, örökké fáradt, végtelenül kizsigerelt, koravén fiúcskát, aki mindig, mindenhol, mindenütt meg akar felelni… akinek lételemévé vált a teljesítménykényszer. Aki sohasem lazíthat, sohasem ábrándozhat, sohasem adhatja át magát az édes semmittevésnek. (…) Mert mindaz, ami glóbuszunkon történik, az csak egy célt szolgál… mindegy, hogy a katolicizmus… a kommunizmus… a kapitalizmus… a kispolgárizmus… a fejlődésizmus, netán a tudományizmus nevében… mindez mindegy, mert mindegyiknek egy célja van: beszari polgárokat nevelni… engedelmesen bégető bárányokat, kólához, hamburgerhez és intimbetétekhez imádkozó rabszolgákat, izmusok rabigáját nyögő tisztes polgárokat…”
Ezt nem akarta Budai Szücs, fölpakolt hát, és elment a Himalája tövébe, ahol találkozott Jógináth Babával és Dzsungli Babával, velük maradt jó ideig, ám vallja, hogy Európa és India nem csak földrajzilag távoli világ, és az a legjobb, ha úton vagyunk a kettő között, és inkább lélekben, mint valóságosan.