MI A MAGYAR?

A magyar tőzsérek (marhakereskedők) a tizenhatodik és a tizenhetedik században még a hivatalos följegyzések szerint is országfönntartók hírében állottak. Hatalmas, népes, s ami fő, minden ízében magyar volt egykor ez a felekezet. A tőzsérséget becsült és tisztelt mesterségnek tartották, amelytől még a főnemesek sem igen idegenkedtek. A jó Bethlen Gábor a marhakereskedést még fejedelemsége idején sem hagyta abba, s éppenséggel nem búsította, hogy Magyarország legnagyobb tőzsérének őt mondogatták. Nemzeti küzdelmeink másik kimagasló alakja, Thököly Imre fejedelem, ha nem is tőzsérkedett, de igazi tőzsércsaládból származott. Az ő családjának vagyonszerzője, Thököly Sebestyén a XVI. században Thar Istvánnal együtt a leghatalmasabb tőzsérünk volt, aki nem csupán a kincstárt, hanem magát Rudolf császárt is adósai közé számlálhatta. A Zrínyiek sem lettek volna a nemzeti élet és a nemzeti harcok legtevékenyebb munkásaivá, ha a tőzsérkedésük nem öntötte volna a garatjukra a szükséges pénzanyagot.
A XVI. és XVII. században, vagyis az általános elszegényedés korában, mikor a kereszt és az ostor oly nagy volt a magyar nemzeten, hogy szinte tántorgott belé, úgy a magyar, mint az osztrák kincstárnak éltető forrása a magyar tőzsérség volt. Az országba pénz csakis az ő révükön jött, pénzt szerezni csakis az ő útjaikon lehetett. Így aztán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a Nagy-Alföldön a legtöbb iskola- és egyházalapító a tőzsérek sorából került. De ennél még nagyobb érdemük is van.
Amikor mindenki látta, hogy az ország nemsokára a magyar jobbágy teljes híjával leszen, amikor a magyar parasztság pusztulását még a német is nemszeretem szemmel nézte, a mi jó tőzséreink a különféle pásztorokat, sőréseket, hajtókat, göbölyösöket, gyapjúszedőket, sajtnyomókat, bőrgyűjtőket, szénázókat, szalmázókat, gyepszereseket, rideglegényeket, futott embereket stb. ezrével és ezrével magyarosítják, s jóravaló munkásokká pallérozzák. A tőzséreink magyarsága és a magyarságuknak ereje még külföldön is nyomot hagyott. […] A bécsi és az auspitzi hetivásárokon magyar világ uralkodott, a vásárok tisztviselőinek magyarul is kellett tudniuk, pénzváltó a magyar nyelv ismerete nélkül ott meg nem élhetett. A német birodalmi kereskedők ezekre a vásárokra mindig magyar tolmácsokkal jöttek, mert különben tőzséreinktől semmit nem vehettek volna. (A morvaországi auspitzi nagy marhavásárokon a handgrafi tisztet jobbára magyar ember viselte. A hódoltság korában Auspitz magyar neve Pusztapécs volt.)
A tizenhetedik század végén azonban a magyar tőzsérvilág kihalófélben volt. […] Nem a hazai viszonyok, nem is a török háborúk ragadták el tőlük a megélhetés e módját, hanem egyes-egyedül az osztrák vámpolitika. […] Hallatlanul emelték a vámokat, emelték akkor is, mikor a vak is látta, hogy ezzel előbb-utóbb az egész kereskedést tönkreteszik. Már I. Ferdinánd uralkodása idején, amikor nálunk az ökörnek ára öt-hat forint volt, a különféle vámok és regáliák 17 forintra rúgtak. Ezek a kiadások idővel hihetetlenül emelkedtek. A száraz és vízi vámok, helypénz, itatási díj, gyeppénz, harmincad, kövezetadó, látópénz, abrakadó, hidas (hídpénz), király váltsága, révpénz… nyomta szegény tőzsér vállait.
A magyar tőzsérség pusztulása úgy gazdasági, mint nemzeti szempontból pótolhatatlan csapás volt az országra. Helyébe ugyanis idegenek: görögök, rácok, örmények stb. léptek. A régi magyar tőzsérvilág aztán minden eredetiségével együtt örökre feledésbe ment.
Takáts Sándor: Magyar küzdelmek (1929)