(miként pukkantgassunk…)

Én nem tudom, miért döntöttek úgy a szocialista kormány belügyi szervei, hogy szilveszterkor engedélyezik a petárdát s más pirotechnikai eszközök használatát. Az ősszocialisták ilyesmire nem vetemedtek, szerették, ha minden robbantgatószer az ő kezükben van, a pukkantgatás a munkásőrök előjoga volt, sok derék veterán talán azért lépett be ebbe a szervezetbe, hogy kiélhesse vonzalmát a puskapor iránt. Eddig is robbantak petárdák az utcán szilveszterkor, de, hogy úgy mondjam, a rend őreinek háta mögött, mintegy suttyomban, a törvénytisztelő suttyók kimaradtak belőle. Be kell látnunk, hogy a hímnemű halandók sohasem idegenkedtek a durrogtatástól, sőt ennek bizonyos fajtája hagyományaink közé tartozik: az ősmagyar petárda a karikás ostor volt, amely ugyan nem szórt csillagokat, és ritkán okozott tüzet, de avatott kéz igencsak éles csattanást volt képes kicsalni belőle.
Na, de térjünk vissza a petárdákhoz! Magam kicsit ideges lettem, amikor kutyámat, Natasát szilveszter délutánján levittem pisilni a Barát utcába, s azt kellett tapasztalnom, hogy holmi sihederek hangos röhögés kíséretében apró robbanótölteteket dobálnak egymás lába közé, s az egész utca úgy ropog, mintha kukoricát pattogtatnának. Az első durranástól Natasa összerezzent, s rám nézett, hogy kíméljem meg ettől, de a következő hangeffektusra már rá se rántott, bizonyítva, hogy rendben vannak az idegei. Már készültem ráripakodni a belügyminiszter engedélyével randalírozó sihederekre, de egyrészt eszembe jutott, hogy nem vagyok velük egy súlycsoportban, másrészt pedig felrémlett bennem holmi emlék gyermekkoromból, amikor is azzal szórakoztunk, hogy megtömtünk egy üreges kulcsot gyufafejjel, s a töltetet lefojtó szög fejét madzag segítségével valamely kemény tárgyhoz ütve szép nagy detonációt sikerítettünk. Valami olyasmi is derengett, hogy amikor Pápán, a gimnázium második osztályában bizonyos Sz. Jimmy házitanítója voltam havi száz forintért, matekozás helyett a közeli réten található világháborús töltények magját leverve tetemes mennyiségű lőporhoz jutottunk, s majdnem sikerült kirobbantanunk az ólból a disznót. A bátyám egyszer egy nehézgéppuska-töltény hüvelyében kotorászva olyan robbanást idézett elő, amelyre egész szomszédságunk összeszaladt, a működésbe hozott gyutacs pedig a combjába préselt fél marok homokot, amit aztán úgy viselt évekig, mint valami jól sikerült tetoválást. Még továbbá: Kőszegen a háborút követően szokásunk volt a légelhárító ágyúk lövedékéből kioperálni a spagettihez hasonló lőgyapotot vagy micsodát. Ennek egyik végét meggyújtottuk, majd rátapostunk, mire sziszegni és szikrázni kezdett, majd mint valami mini rakéta kilőtte magát, s tűzcsóvát húzva száguldozott, s ha netán a szemünk az útjába került volna, bizony, bizony… Egyébként a tűzhely platnijára szórt puskapor szépen szikrázik.
Tehát belátom, nem okvetlenül gonosz az, aki abban leli örömét, hogy robbant és pukkant. De hallom ám, hogy szilveszterkor több száz kutya és néhány hüvelykujj ment világgá, s történtek bizonyos más jellegű sérülések is; a belügyminiszter pedig asszony, nem holmi siheder. Miért éppen most lehetett szabadon robbantgatni? Megtaláltam a választ: lendületben az ország. Miniszterelnökünk pedig zseniálisan bombasztikus, szópetárdák százait süti el, s úgy sziporkázik, mint egy előhőkezelt szovjet csillagszóró. S lám a gyurcsányiádák miatt még senki sem ment világgá.
Hát akkor, hogy hogyan lehetne betiltani az országos méretű puffogtatást, én nem tudom…