Mára jóformán csak a lelkészből és családjából áll a nevében sokatmondó, valaha virágzó település magyarsága. Olyanok az itteni magyarok, mint a krumpli: ami ér valamit, az mind a földben van – mondta keserűen Szegedi László egykori lelkész, aki 1943-tól haláláig szolgálta a gyülekezetet, s negyvenévnyi lelkipásztorkodása alatt csaknem mind egy szálig eltemette a Fehér megyei falu református közösségét. Utódja, Gudor Botond mindössze négy hívet örökölt, közülük ketten Kolozsváron élnek, a másik kettő pedig – egy hatvan év feletti bácsi meg a lánya – egy szót sem tud magyarul. A lelkész családjának négy tagjával együtt tehát hivatalosan nyolc hívet számlál a gyülekezet, ám a hatalmas barokk templomban nemegyszer csupán a saját feleségének és gyermekeinek hirdeti Isten igéjét a lelkipásztor.
– Nagyon jó eredménnyel végeztem el a teológiát, bárhova mehettem volna, de Magyarigent választottam – mondja öntudatosan az alig 33 éves lelkész, aki nem bánta meg kilenc évvel ezelőtti döntését. Az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó parókiák közül Magyarigenen kívül csupán a moldvai Bákót tartják számon „büntetőhelyként” a lelkészek, ahova akkor küldik szolgálatra a lelkipásztort, ha súlyos fegyelmi gondjai támadtak elöljárójával. Magyarigen a legkisebb egyházközség, ahol még papot fizet az egyházkerület. A lelkészre nehezedő gondok egyike, hogy védtelennek érzi magát a román hatóságokkal szemben, hiszen nincs közösség, amely mögötte állna és támogatná a felmerülő vitás kérdésekben, így például a műemlékvédelmi tevékenységben. – De ha nagyon nyomasztana a helyzet, akkor már nem lennék itt – állítja.
Magyarigen mint az Alvinctől Nagyenyedig terjedő erdélyi Hegyalja központja, korábbi járási székhelye valaha virágzó kereskedelmi és kulturális élettel rendelkezett. Az itteni kőbánya nemcsak a falunak, hanem a környék lakosságának is munkát, kenyér helyett kalácsot adott, a magyarigeni kőfaragók híre pedig Bécsig is eljutott. A XVIII. században még ezer hívet számlált az egyházközség, ekkor épült a falu temploma is késő barokk stílusban. Aztán lassan, de annál biztosabban elkezdődött a pusztulás időszaka. Az 1658-as tatárjárást és az 1738-as pestisjárványt átvészelte a lakosság, de az 1848-as forradalom és szabadságharc megpecsételte Magyarigen sorsát. Keleten a császári kézen lévő Gyulafehérvár bevehetetlen (Vauban-rendszerű) erődítményében állomásozó osztrákok, nyugaton a velük szövetséges erdélyi-érchegységi románok, középen pedig, a Hegyalja falvaiban jól-rosszul felfegyverzett magyar nemzetőrcsapatok – így festett a vidék 1848 őszén. Október 22-én a gyulafehérvári várparancsnok buzdítására a románok felégették Zalatnát, majd az Ompoly völgyében lefelé haladva Ompolygyepűn mészároltak le több mint 750 magyart. Útban Gyulafehérvár felé Boroskrakkóban 297, Borosbocsárdon 80 embert pusztítottak el, aztán Diód, végül Magyarigen következett. Hegyalja tragédiája beteljesedett. Hiába egyeztek meg a felek a fegyverletételről, hiába ígértek a román felkelők szabad elvonulást, október 27-én a magyarigeni és sárdi magyarokat a katonai lakások pincéibe zárták, aztán meggyújtott nedves szalmával kifüstölték, majd egyenként lemészárolták őket. Összesen 187 férfit végeztek ki ekkor Magyarigenben… A huszadik század történései pedig tovább rontották a nemzetiségi és felekezeti arányokat.
Gudor Botondnak – a nyolc reformátust számláló Magyarigen mellett – Boroskrakkóban három, Zalatnán huszonöt, Sárdon pedig tizennyolc híve van.
– Három embernek ugyanolyan érzés prédikálni, mint ezernek, a szolgálat minősége és rendje ugyanolyan, mint máshol – vallja a lelkipásztor, aki szerint Magyarigennek és az egész Hegyaljának a kulturális turizmus jelentheti a jövőt. A parókia mellett felépített vendégházban negyven embernek tudnak szállást biztosítani, a helyi látványosságok között szerepel a hatalmas barokk templom mellett Bod Péternek, a XVIII. században élt neves egyháztörténésznek és írónak, a falu egykori lelkészének a sírja és múzeuma is. – Magyarigen kuriózumnak számít: a magyarországi turisztikai irodák általában a Székelyföldre, Korondra meg a Gyilkos-tóhoz szerveznek kirándulásokat, ide viszonylag kevesen jönnek – vázolja Gudor a helyzetet. Tavaly viszont nemcsak magyarországiakat, hanem hollandokat és amerikaiakat is vendégül láttak, a szombathelyi főiskolások pedig egyhetes filmes tábort szerveztek Magyarigenbe. Persze jól jönne az állandó segítség, hiszen a lelkészi fizetésből meg a néhány bérbe adott ingatlanból nem lehet megélni és templomot is javítani. – Sok jelölt és önjelölt testvérgyülekezet van, de amikor idelátogatnak az emberek, megijednek. Senki nem veszi magára szívesen egy kiöregedő, ráadásul számos düledező műemlék problémájával küszködő gyülekezet terhét. Aztán meg arra a kérdésre is nehéz felelni, hogy minek adni oda, ahol előbb-utóbb úgyis összedől minden.
Mivel nem remélhető a magyar református hívek számának gyarapodása, Gudor Botond egyik legfontosabb célja, hogy megőrizze az egykori magyar jelenlét tanújeleit. Nemcsak templomrestaurálásról van szó, hanem arról is, hogy legalább megjelöljék az egykori magyarok holttestének százait őrző tömegsírokat. Akkor is, ha a román hatóságok szemében mindez vérlázító arcátlanságnak tűnik. Az ompolygyepűi mészárlás emlékére a kiegyezéskor állítottak egy oszlopot, amelyet később az ország új urai dinamittal próbáltak szétrobbantani – sikertelenül.
– A három lyukat, amelyet a dinamitnak fúrtak, betömtem, de a kontúrját meghagytam amolyan intő jelként – mondja Kiss Zoltán kőfaragó, aki néhány évvel ezelőtt az oszlopon dolgozott. A feliratot, amely a több mint 750 magyar áldozatról szólt, a rendszerváltás után sem lehetett visszahelyezni, a hatóságok csupán a békét jelentő latin szócska három betűjét – Pax – tűrték meg az obeliszken. – Így csak az tudja, hogy miért áll az oszlop, aki eleve úgy megy oda. Ráadásul az egyik tömegsír fölött parkolóhelyet alakítottak ki, a másik mellé meg leborítottak néhány teherautónyi kavicsot, ezek után fel sem tűnik az arra járóknak, hogy milyen szokatlanul domborodik a föld az út két oldalán.
A magyarigeni áldozatok emlékére a katolikus templom kertjében emeltek kisebb obeliszket, Zalatna – Lukács Béla 1892–95 közötti magyar közlekedésügyi miniszter szülővárosa – főterén pedig nemrég sikerült emlékművet állítani a Vas megyei Közútkezelő Kht. támogatásával. Gudor Botond leplezetlen csodálattal beszél Lukács Béláról, akinek az egész családját legyilkolták a szabadságharc idején.
– Ő maga úgy menekült meg csupán, hogy román dajkája azt állította az akkor alig egyéves gyermekről, hogy az övé. Későbbi miniszterként pedig nem a bosszúállás volt a célja, hanem kiépítette a Gyulafehérvár–Zalatna közötti vasútvonalat – emlékeztet a történelem szakot is végzett lelkipásztor.
Bár hívek nincsenek, munka azért van bőven, másnak is adna belőle a lelkész, ha volna, aki elvégezze. A Bod Péter nevével fémjelzett tudományos konferenciát először 1997-ben szervezte Magyarigenben, 2002-ben már Budapest adott otthont a rendezvénynek. Gudor Botond nem kevésbé büszke a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karával kiépített kapcsolatára, mint az augusztus 20-án évről évre megszervezett Fehér megyei szórványtalálkozóra.
– A teológushallgatók Bölcsföldi András vezetésével jönnek el minden évben, hogy kettős missziós tevékenységet folytassanak. Egyrészt a különböző szórványtelepüléseken vállalnak szolgálatot, másrészt segítenek a műemlékek javításában – mondja. Tavaly az alvinci és a borbereki templomot tették rendbe, többek között a trágár feliratokat tüntették el a falakról, de emberi és állati ürülékből is három teherautónyit kellett kihordani. Augusztus 20-án pedig rég nem látott „embertömeg”, mintegy négyszáz személy zarándokolt el Magyarigenbe a megyei szórványtalálkozóra. – A helybeli románok azt hitték, valamiféle szektás népvándorlásnak a tanúi – mosolyog a lelkész, akinek Szent István ünnepét leszámítva egyedül kell megvívnia harcát a hatóságokkal és a nacionalista érzelmektől fűtött helyi sajtóval. – Amikor visszaigényeltük a sárdi felekezeti iskola épületét, azzal keltették ellenünk a hangulatot, hogy betegségbe akarjuk taszítani a románságot, mivel addig egészségügyi központ működött az épületben. Még a jogász végzettségű alprefektust is kihívta a sárdi polgármester, hogy hatásosabb legyen az ellenünk szóló érvelés. Végül mégiscsak vissza kellett adniuk az egyháznak – nyugtázza a győzelmet Gudor Botond, s ez annál nagyobb súlylyal esik a latba, mivel az épület bérbeadásából származó bevétel ma már elengedhetetlen jövedelmi forrása az egyházközségnek.
Vajon mit tartogat a jövő Magyarigennek? A súlyos és megválaszolhatatlan kérdésen való töprengés helyett marad a közeljövő legsürgetőbb feladatainak gondja: az idén a boroskrakkói magyar temetőt kellene feltérképezni.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
