Rabruhák rongya

Nekrológot csak akkor ír és mond az ember, ha az elveszett barát, kedves vagy ismerős hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szorongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét. Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs ember barátomat veszítettem el: nemrég temettük Szabó György Pál matematikust, kiváló néptáncszervezőt, pedagógust; s nem tudok magamhoz térni, keresem a helyem és önmagam abban a világban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fülöp Gábor Dénes sincs többé.
Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mondanám: az egész magyar nemzetnek, ha „a kétszer kettő józanságával” nem tudnám, hogy 2004. december 5. óta az egységes magyar nemzet nincs többé. Élt 1100 évet. Nyugodjék békétlenségben!
„Kincses” Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bolyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy véletlenül hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely? A „stratégia” erre utal.
Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az „erdélyi végzet” helyett az „erdélyi küldetést” kell erkölcsi, emberi imperativusszá emelni. Finom és tiszta lelkének rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember – sajátos körülményeinek köszönhetően – később lép be ugyan a forgóajtóba, de mindenki előtt lép ki onnan. Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Kőrösi Csoma Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kis falukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes.
Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág s benne mi, magyarok is sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták ugyanazok, az egyik, Felsősófalva a Tamási Áron által megénekelt csillagszórós mókát, ugratást, Ész Mózsikat és Sóvidéki társasjátékokat termett, a tőle egy kilométerre sem lévő Alsósófalva pedig csupa komor balladát, a Sükösd Ferenc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkánokat. Ebből a faluból indult Cseresnyés Gyula, a kiváló rendező, Kusztosné Szabó Piroska folklorista s a néptánc egyik legnagyobb mestere, Kacsó András. Közülük csak neked adatott meg, hogy munkásságodat Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták.
Micsoda föld az, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni?
Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvéreket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a páratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum. Fülöp Dénes ebből a világból indult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása:
„Van költő, kinek lelke kürt
És riadót az Idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza,
És hangjával egy ország lesz tele…”
Azért választottam a Reményik Sándor-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is „szelíden” volt bátor, akinek hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, aki az ellentétek feloldására a Kós Károly-i „diskurálást” ajánlotta, mert tudván tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság.
Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek voltunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmodtuk a Sóvidék monumentális monográfiájának megírását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról – és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága szerint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés – a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket.
Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sorstársaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos elítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük a börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit. Ott, a Duna-delta egykori poklának színhelyén született az erdélyi magyar ’56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácsonya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomásos pillanataid egyikében elénk tártad: a csontfagyasztó deltai hidegben szalmával tömtétek ki a pengeéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson.
Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték, Böjthe Sándor, a több mint 400 árva gyermek nevelését vállaló Böjthe Csaba dévai Ferenc-rendi szerzetes édesapja pedig emberfeletti fájdalmában önkezével lyuggatta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezáltal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe.
Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanulmányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-én kezdődött (a Vártemplom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncra verve repülőgéppel Kolozsvárra) börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját!
Fülöp Dénes életművének legfontosabb fejezete azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközségének elődeiét messze túlszárnyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult háttérbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges formába öntése. Csoóri Sándor-estet, magyar református világtalálkozót szervezett, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Ferencet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legnagyobb református templomaként emlegetett istenháza hűséges szolgálata. 1989. december 22. után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segélyszolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az euforikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogalmazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az árvaház, az utcagyerekek étkeztetését vállaló „Pici ház”, a nagycsaládosok azóta is működő intézményének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága: minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll. Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket álmodni. Felsorolni is nehéz, mennyi nagyszerű elképzelés vált valóra az ő gondolatai nyomán.
„… amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.”
Jelképesnek érzem, hogy a temetésén Tőkés László királyhágó-melléki református püspök hirdette az igét: sokszor voltam boldog koronatanúja, részese szellemi, lelkészi ikertestvériségüknek. Fülöp Dénes halála nyomán hatalmas űr keletkezett. Bár sarkunkat ebben a pillanatban a halál vize mossa, egész lényével arra döbbent rá, hogy élünk, s aki él, annak „egyetlen szülőföldje és sok-sok kötelessége” (Tamási Áron telitalálata) van. Csak a mostanihoz hasonló fájdalmak emlékeztetnek arra, hogy a szenvedés, a gyötrelem sem hiábavaló.
Drága Dénes! Barátunk, barátom voltál! Együtt örvendtünk három fiad és lányod eszmélésének, a néppel, a nemzettel való teljes azonosulásuknak. Ott fenn, a mennyeknek országában hamiskás mosolylyal nyugtázhatod: nem volt hiábavaló a 74 évre szabott életed. Azok állják most körül a sírodat, akiket a legjobban szerettél, s akik téged is a legjobban szerettek.
Itt vagy velünk, itt vagy közöttünk:
„Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülő fejjel és halálra váltan
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örök életet prédikáltam.”
(Reményik Sándor)
Életműved kerek egész, nem maradt torzóban. Ebből merítünk erőt mindannyiszor, amikor megtorpanunk, amikor magunkra maradunk. A gondviselő Isten őrizze meg nagy és szent álmaidat! Fülöp Gábor Dénes, mindig velünk maradsz.

A szerző újságíró.
A beszéd Fülöp Dénes sírjánál hangzott el.