Régi-új Mekk mestereink

Mekk mester díjat adtak át tegnap a Pénzügyminisztérium illetékes tisztviselőjének a tavalyi év legrosszabb üzletéért – eddig a hír. A fuser munkáért járó kitüntetéssel azt a figyelemre méltó üzleti tranzakciót ismerték el, amelynek révén mintegy 90 milliárd, azaz kilencvenezermillió forinttal sikerült megkönnyebbíteni a magyar államkasszát. A „biznisz” lényege: 2004 februárjában az állami vagyonkezelő piacra dobta a Mol Rt. értékének 11 százalékát kitevő nagyságú részvénycsomagot, 6500 forintos árfolyamon. Ezzel a kínálattal 73 milliárd bevételhez jutott a központi költségvetés. Igen ám, csakhogy minden valamire való szakértőnek tudnia kellett, hogy a nagyvállalat gázágazatának tervbe vett eladását követően a Mol-papírok értéke gyorsan és jelentősen felfut a tőzsdén. Ami menetrendszerűen meg is történt: a 2004 novemberében megejtett értékesítés után alig egy hónappal (!) 12 ezer forintra szökött a cég részvényeinek árfolyama. Az elképesztően pancser módon történt piacra dobás tehát a fenti, csekélynek aligha nevezhető kárt okozta Magyarországnak. Képletesen szólva, ám konkrétan közel kilencezer forintot véve ki minden magyar állampolgár zsebéből.
Sajnos, ez a veszteség mégis csak bagatell ahhoz a felmérhetetlen mennyiségű elherdált és ellopott értékhez képest, ami – csak a belátható közelmúltnál maradva, mondjuk 1984 és 2004 között – eltűnt az ország közös vagyonából. A spontán privatizációnak becézett MSZMP-s „értékmentéssel” megkezdődött, majd az állami vagyon intézményesített elkótyavetyélésével folytatódott és máig véget nem ért magánosítási folyamat mérlege az, hogy Magyarországon szinte kizárólag (külföldi) magánkézbe került minden alapvető termékféle feldolgozása, tárolása és kereskedelme, és azokból a hagyományos és sikeres iparágainkból – autóbusz-, vasútijármű- és hajógyártás, finommechanika, orvosi műszerkészítés, rádió-, televíziógyártás és egyéb elektronikai ipar stb. – mutatóba sem maradt valamink. Ez utóbbi érdekessége, hogy miközben mindről azt híresztelték, nálunk nem lehet nyereségesen előállítani, a jelek szerint bármely más országban lehetséges.
A fentebbi példa azonban más valamit juttat az eszünkbe. A szabad piacgazdaság már újnak sem mondható körülményei közt nem lehet olyan ismeretlen és bonyolult feladat az értékpapír adás-vétel, hogy rövid idő alatt ekkorát lehessen bukni vele, főleg, ha e szóban forgó kitüntetett tranzakcióért olyan híres-neves, tekintélyes és tapasztalt pénzügyi szakemberek viseltek felelősséget, mint amilyen Draskovics pénzügyminiszter és maga Medgyessy kormányfő. Hacsak nem… Hacsak nem éppen ebben rejlik az egész probléma lényege. Lehet, hogy ugyanezek a pénzügyi vezetők voltak felelősek már a szocialista gazdálkodás csődbe jutásáért is? Hiszen azt a gazdasági rendszert is a hasonlóan rossz üzletek, a közvagyon és munka értékének elherdálása, a felelőtlen hitelfelvételek és az eladósítás jellemezte. Ugyanúgy, mint a jelenlegit. Mintha azok az egykori pénzügyi-gazdasági főkáderek, akiknek egyszer már sikerült belülről megdönteni egy rendszert, most megint ugyanazon fáradoznának. Különös helyzet, annyi szent.
Meggondolandó az is, hogy az érvényben lévő vállalkozási jogszabályok értelmében, ha egy cég csődbe megy, bármilyen (kis) veszteséget hagyva maga után, a tulajdonosa nem kezdhet új vállalkozást. Úgy látszik, hogy csak az évtizedek óta megszámlálhatatlan milliárd forint örökké deficites forgatásával foglalkozók folytathatják a „vállalkozásaikat” újra meg újra.