Széljegyzet egy kinevezéshez

Az elmúlt hét egyik bejelentése az volt, hogy a február 14-én posztjáról távozó Hiller István helyett Gyurcsány Ferenc kormányfő Bozóki András politológust, szociológust kérte fel a kulturális tárca vezetésére a választásokig hátralévő alig több mint egy esztendőre. A tény, hogy egy politikatudományokat művelő, elismert szakember kerül miniszteri bársonyszékbe, mindig örvendetes, mert ilyen személytől nem pusztán a napi politikai agresszivitást várja el az ember, hanem az ezeken való túllépést, és a jobbítás valódi lehetőségét látja vagy keresi benne.
Magyarországon a rendszerváltozás folyamata során több neves politológus kapcsolódott be a napi politikai eseményekbe, többen szakértői, tanácsadói minőségben, mások pedig nyílt politizálást vállaltak. Rögtön adódott a dilemma is e szakemberek és a politológus szakma számára azon kérdésben, hogy lényegében mi a politológus valódi feladata. Ennek megválaszolására két alapvető koncepció fogalmazódott meg. Az egyik szerint a politológus a politika világának csatározásaiban mint független bíró kell megjelenjen, és a tudomány ismeretanyagával felvértezve kell meghozza szigorú, pártatlan ítéletét. A másik álláspont szerint – leginkább a politika alkalmazott tudományokat művelő része érvel így – a politológus jobbíthatja, javíthatja a politika világát azzal, ha beszáll a politikai ringbe akár tanácsadóként, országgyűlési képviselőként, netán miniszterként is. E két koncepció egyaránt elfogadható, és meg is férhetne egymás mellett, ha szellemi és tudományos életünk gépezetének e része nem lenne tele ugyanúgy homokkal, ahogyan rendszerváltó társadalmunk egésze. És e recsegő-ropogó homokszemek sarkalatosan azt jelentik, hogy semmi sem az, mint aminek látszik, vagy senki nem az, aminek mondja magát.
A politológusi függetlenség kérdésében a 90-es évek közepére tisztázódott, hogy ezen álláspontot vallók nem az ideológiáktól, értékrendektől való függetlenséget értenek ez alatt – ez értelmetlen is lenne –, hanem a pártoktól való távolmaradást. Így ők képviselnék a pártatlanságot a „pártosokkal” szemben. Ezen álláspontok ütközése azonban újra és újra a bal- és jobboldaliság talaján fogalmazódtak meg, és vezettek el különböző politológusi körök kialakulásához. Ebben a dimenzióban a politológus szakemberek ugyanolyan pozícióharcot vívtak és vívnak, mint a politikusok a maguk erőterében. E harc egyik legjobb álcája a politológusi függetlenség látszata, ami mögül folyamatos támadásokat lehet indítani a „pártosok” ellen. A függetlenek kezében a győztes fegyver nem más, mint az az állítás, hogy az a politológus, aki pártnak tanácsot ad, benne funkciót vállal, vagy kormányba kerül, elveszíti szakmai rangját a tudomány területén, és legfennebb „csak” jó politikus lehet már a jövőben. További ellentmondás a két tábor között az, hogy a függetlenek különböző mércével mérik a jobbra és a balra „kiszakértőket”. A szociálliberális oldal szakértőinek van, illetve könnyebb a visszatérési lehetősége a szakmába. A függetlenek őket értelmiségi bolyongónak tekintik, vagy azoknak, akik kipróbálták a politizálást. A jobboldalon szerepet vállaló politológusok esetében ellenben örök bélyegként jelentkezik a pártatlanság elvesztése, a függetlenség elfogultságra való felváltása.
A függetlenség vagy pártközeliség kérdésének egyik fő ítésze Bozóki András (volt). Szellemi, politikai és tudósi fejlődése az 1980-as évek elejétől indul, és a rendszerváltozás folyamatában fejlődik a lakiteleki találkozótól a Szabad Kezdeményezések Hálózatán át egészen a Fideszig. 1993-ban a Fidesz „jobbra átjával” már nem tud azonosulni, és kilép a pártból. Ezt követően Bozóki András mindig a függetlenséget hangsúlyozta elvárt politológusi magatartásként, és a politikatudomány művelőinek köréből kilépőnek tartotta azokat, akik pártközeliekké váltak. Ezért (is) meglepő Bozókinak az a döntése, hogy miniszteri tárcát vállal egy MSZP–SZDSZ-kormányban.
Talán sokan nem emlékeznek Bozóki Andrásnak épp a fenti kérdéskör kapcsán kifejtett álláspontjára, amelyet még 1998-ban a 168 Órának adott Ars Politica című interjújában olvashattunk. Szemezgessünk kicsit ebből az Ars Politicából (25. sz. 10–11. old.): „… A tudományt csak akkor művelheti jól az ember, ha távolságot tart. Nem jó az, ha a pártok – akár a biológusok a lepkét – gombostűre tűzik a politológusokat.” Egy másik bekezdésben Stumpf István Fidesz-kormánybeli szerepvállalásáról egyenesen így nyilatkozik: „… az igazi választóvonal a politikus és politológus között van. Stumpf István például számomra 1998. május 24-ig politológus volt, azóta politikus. Eredeti szakmája szerint persze politológus, munkája azonban mostantól politikai.”
Bizony kulturált, de kemény szavak ezek a szakmai függetlenség, pártatlanság megvédésére. Sőt, Bozóki András a politológusok hazai táborát is besorolta az interjúban a bal-jobb tengelyen, amelyen a maga helyét az abszolút középben, a liberalizmusnak is a centrumában jelöli meg: „… Tudjuk, hogy Bihari, Ágh, Lengyel, Kéri a szocialista vagy liberális oldalhoz áll közel. Tudjuk, hogy Stumpf, Schlett és Körösényi talán inkább konzervatív–liberális, Pokol pedig tőlük jobbra van. Rólam is tudják, hogy centrista liberális vagyok.” Az új miniszter-politológus egyébként a Fideszt egykor azért hagyta el, hogy pártoktól való önállóságát megőrizze: „… azt mondtam, szervusztok, fiúk. (Figyelem! – a szerk.) Nem akartam olyan bíró lenni, akiről kiderül, nemcsak segíti az egyik csapatot, de még gólt is rúg, ha kell.”
Mindezek fényében úgy tűnik, Bozóki András bundabotrányba keveredett a szocialistákkal. Ennek a „bundának” már voltak előzményei. A rendszerváltó, „centrista liberális” Bozóki András – az Országgyűlési Könyvtár háttér-dokumentációs kiadványa szerint (HID) – már 2003-tól Medgyessy Péter (a D–209-es ügynök) informális tanácsadói körének tagja volt. Mindezt azért is fontos felidézni, mert 2003 decemberében Bozókit épp azért választják a Politikatudományi Társaság élére, mert ő „független”, nem úgy, mint az ellenjelölt Navracsics Tibor, aki nyíltan vállalt kabinetfőnöki pozíciót Orbán Viktor mellett.
Bozóki András miniszterként – korábbi szavai alapján – góllövő bírónak állt, és bizony lepkeként felszúrt politológus a szocialisták gyűjteményében. Szintén Ars Politicájában mondja: „…felfogásom szerint nem lehet független politológus az, aki délelőtt általános összefüggésekből ad interjút, délután viszont párttanácsot Gyulának, Gábornak, Józsefnek vagy Viktornak.” Vagy Péternek, vagy Ferinek. Igaz? Érdekes adalék még e témához, hogy a Bozóki Andrásról szóló, miniszteri meghallgatására készült országgyűlési háttéranyagból (HÍD) hiányzik a 168 Óra-i Ars Politica. Szembesülni a tökéletes következetlenséggel ugyanis igencsak nehéz lehet.
E sorok írója már 1998-ban sem hitt, és most sem hisz az álszent függetlenség toposzban. Nincs kivetnivaló abban, hogy politikatudományokkal foglalkozó szakemberek hosszabb-rövidebb ideig értékrendjük alapján politikai résztvevőként is megjelennek. Akkor van baj, ha ez a részvétel nem következetes a deklarált értékrendhez, vagy a politológus – a latens meggyőzés érdekében – a függetlenség álcája mögé rejtőzködik. Ez a magatartás ugyanolyan pártszolgálat, mint a nyíltan vállalt, csak erkölcsisége vitatható.
Bozóki András esetében sem azt kifogásoljuk, hogy miniszterséget vállal, hanem azt, hogy vagy megtagadta szakmai függetlenségére vonatkozó korábbi téziseit, vagy – ami még rosszabb – már akkor sem hitt bennük, amikor azokról nyilatkozott. Mindkét esetben a konklúzió ugyanaz: Bozóki András sem független politológus, bizonyára nem is volt az. Mindezek mellett mint politológus és nyíltan vállalt egykori párttanácsadó miniszteri munkájához sok sikert kívánok. Rövid lesz.

A szerző politológus, egyetemi oktató