Két és fél év kemény alkudozásai után épp a búcsú pillanataira, de mégis megvalósult Colin Powell leköszönt amerikai külügyminiszter „politikai végrendelete”: Kenya fővárosában, Nairobiban január első felében aláírták a szudáni kormány és az ellene lázadó déli csapatok közötti békét. Ezzel több mint húsz éve tartó háború ért véget: a harcokban, az éhínségben, a különböző betegségekben elhunytak számát kétmillióra becsülik. Félmilliónyi dél-szudáni menekült el a környező országokba, négymillióra teszik azoknak a számát, akik lakhelyük elhagyásával Szudán más területén kerestek menedéket. Mindez a felkelés érintette három déli tartományban történt, amelyek együttes lakossága mintegy nyolcmilliót tesz ki Szudán 38 milliós népességéből.
A békemegállapodás – amelynek aláírási ünnepségén részt vett vagy húsz környező afrikai állam vezetője, valamint Colin Powell is – kiterjedt autonómiát biztosít Dél-Szudánnak. A főként keresztény, illetve természeti vallásokat követő Dél az 1980-as években azt követően lázadt fel a központi iszlám kormány ellen, hogy a muzulmán kabinet ráerőltette a seriát, az iszlám bíráskodást. A hatvanesztendős John Garang ezredes, a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) vezetője most hat évre megkapja az ország alelnöki posztját, ahonnan felügyelheti Szudán új alkotmánya, új parlamentje, új kormánya megszületését, a gazdasági javak, a különböző posztok, a képviselői helyek békemegállapodás szerinti elosztását.
Miért csak most született meg a megállapodás? A válasz egyszerű: egyik fél sem képes a másik legyőzésére, egyik félnek sincs eszköze tovább folytatni a pusztító állóháborút. A központi kormánynak szüksége volt arra, hogy rést vágjon az egyre teljesebb nemzetközi politikai elszigetelődés falán. Egy évtizede sújtja gazdasági embargó Szudánt: bebizonyították a kartúmi kormány részvételét az egyiptomi Mubarak elnök ellen 1995-ben elkövetett merényletben. Korábban, a kilencvenes évek elején a kartúmi katonai rendszer még Oszama bin Ladent, az Al-Kaida szaúdi vezetőjét is évekre vendégül látta. Ez nemcsak hibának, hanem súlyos bűnnek minősült 2001. szeptember 11-e után, amelynek kockázatát felfogták Szudánban is. Omar el-Besir, az ország elnöke megszabadult „tanárától”, Haszszán el-Turabi iszlám gondolkodótól, a muzulmán fanatizmus egyik fő hirdetőjétől. A szudáni vezetés az alkotmány lágyításával is próbált utat keresni a megbékélésre az Egyesült Államokkal és Egyiptommal.
George W. Bush amerikai elnök környezetében a terroristaellenes háború megindításakor különös figyelem övezte Szudánt, egyesek nem tartották kizártnak, hogy az ország az egyik első számú célpont lesz az újkonzervatívok keresztes hadjáratában. Az afroamerikaiak fel voltak háborodva azon a tényen, hogy a Szudán déli részén portyázó arab milíciák rabszolgának adják el fekete testvéreiket. Miért nem tesz ez ellen a kormányunk? – szólt akkor a feketék számonkérése. Az amerikai olajlobbi érdeklődését nem volt nehéz felkelteni Dél-Szudán iránt, ugyanis a mintegy két-három milliárd hordónyira becsült szudáni olajvagyon jó része e terület alatt található. Jelenleg azonban Szudán az egy főre számított nemzeti összterméket tekintve a világ egyik legszegényebb országa.
A déli felkelők az utóbbi években fegyver-utánpótlási gondokkal találták szemben magukat: a megváltozott nemzetközi helyzetben nem lehetett tovább számítani Ugandára és Etiópiára, maradt a kizárólagos amerikai támogatás, amelyet azért jó néhány felszabadítási hadsereg megirigyelt volna. Csakhogy Washington nem bízott meg annyira a Garang-féle néphadseregben, hogy Stinger típusú föld-levegő rakétákkal látta volna el a gerillákat. Így a felkelők továbbra is ki voltak szolgáltatva a kormányerők bombázásainak. Washingtonnak elég volt kicsit megnyirbálnia a délieknek nyújtott katonai támogatást ahhoz, hogy az SPLA is a tárgyalóasztalhoz üljön. A Kartúmra nehezedő nyomás eredményeként egy évvel a New York-i és washingtoni merényletet követően John Danforth volt amerikai lelkipásztor közvetítésével megkezdődtek a békeegyeztetések a déliek és a szudáni kormányerők között.
A feketék lakta földrészen ritka sikert könyvelhet el a Garang-féle felszabadítási hadsereg. Több mint húszesztendőnyi könyörtelen harcok után a gerillák megszerezték a térségüknek a jogot arra, hogy majdan maga döntsön hovatartozásáról. Afrikában alig néhány példa akad erre. Ám nézzük, mit nyertek! A „szabad Szudán fővárosában”, Rumbekben járt a közelmúltban a francia Libération tudósítója. Az egyetlen téglaépület a városban a börtön, amelyet még az angol gyarmatosítók építettek garnizonnak. Ám a raboknak hűlt helyük volt. Ilyen jók a közállapotok errefelé? „Nem – válaszolta a két őr. – Nem tudunk nekik enni adni, így napközben hazaengedjük őket, hátha ott hozzájutnak valami élelemhez. De estére mind visszajönnek.”
Valahogy így néz ki „Új-Szudán”. A hatalmas területen gyakorlatilag nincs semmi. Nincsenek utak, iskolák, kórház, nincs közműhálózat, iható víz, hivatal. Nemhogy újjá kell építeni, hanem ezt mind meg kellene teremteni. A háború hosszú évei alatt az SPLA az általa felszabadított egyetlen helyen sem volt képes működő adminisztráció létrehozására.
Rumbekben egy nagy fa árnyékában működik az igazságszolgáltatás. Három idős bácsikához lehet fordulni, ha valamilyen igazságtalanság éri az embert, vagy vitát akarnak rendezni a polgárok. Ők azok, akik kimondják az ítéletet: egy ellopott tehénért három tehén jár, egy házasságtörésért két tehén a fizetség. A tehén a legfőbb valuta. Mindent tehénben mérnek. Még a fellebbviteli bíróságon is, ahol Angliában tanult bírók ülnek, tehénben szabják ki a büntetést. Ugyanis Dél-Szudánban természetesen nem fizetnek az északiak dinárjával, a régi szudáni font van érvényben, ám ezek a pénzek a sok használattól szó szerint elmorzsolódnak a kézben.
Egész nemzedéknyi fiatal nem ismer mást, csak a háborút. A tehénpásztorkodást cserélték fel a kalasnyikovra. Az ötvenezer fős gerillahadseregben megnyílt az út előttük, könnyen lehettek akár ezredesek is. Semmi máshoz nem értenek, csak a gyilkoláshoz, hiszen épp ezért „sorozták be” őket, amikor még tízévesek sem voltak. Az önállóságért folytatták harcukat, és most majd a két hadsereget egyesíteni kell; a déliek mennek északra, az északiak délre. John Garang feladata lesz meggyőzni híveit arról, hogy jobb az egységes Szudánban maradniuk, mint szabadon a nincstelenséget választani. A másik probléma etnikai, ugyanis a háború évei alatt ugyancsak keveredtek a népcsoportok. Így nehéz lesz a dinka törzs uralmát fenntartani, amely a felszabadító hadsereg nagy részét adja – márpedig erre vannak kísérletek.
Ilyenkor persze nagy a nemzetközi felajánlási láz: repkednek innen is, onnan is a beígért dollár- és euró-százmilliók a térség anyagi alapjainak a megteremtésére. Ám honnan lesz annyi szakember, hogy valóban ki tudjanak alakítani Dél-Szudánból egy országrészre hasonlító képződményt?
A nyugati Darfurban is hasonló a helyzet: két év óta dühöng a polgárháború, a halálos áldozatok száma 70 ezer, a menekülteket 1,8 millió főre becsülik. Ezen a Franciaország nagyságú területen is harcban állnak a kormányerők – az arab fegyveres milíciáktól támogatva – a közösből többet követelő két, főként afrikai gyökerű felszabadítási hadsereggel. A helybeliek autonómiát és gazdaságfejlesztési segélyeket kérnek a központi kormányzattól. Válaszul a fegyveres arab bandák elűzik földjükről a lázadókkal rokonszenvezőket.
A menekülttáborokban összezsúfolódott afrikaiak között százszámra szedi áldozatait az éhínség és a betegségek. Az ENSZ tavaly év végén példás gyorsasággal 450 millió eurós segélyt juttatott a darfuri menekülttáborokban szenvedőknek. Ekkor stabilizálódni látszott a helyzet, ám január vége felé – a tavalyi tűzszünet legsúlyosabb megsértéseként – újabb bombázásban több mint százan haltak meg. A kormány tagadja, hogy bombáztatta volna a térségben lévő településeket. Közel és távol pedig csak a kartúmi hadseregnek vannak repülőgépei.
Az Afrikai Egységszervezet majd kétezer békefenntartót állomásoztat a térségben, ám a katonáknak semmire sincs joguk, valójában csupán megfigyelői a helyzetnek. A szemben álló felek közti békéről folyó tárgyalásokat még e hónapban felújítják abban a reményben, hogy a „déli” megoldáshoz hasonlóban tudnak megállapodni.
Nem minősítette népirtásnak azt, ami Darfurban történt az ENSZ Biztonsági Tanácsa által felkért öt nemzetközi bíró január utolsó napjaiban. Viszont a bizottság emberiségellenes és háborús bűntetteket állapított meg, amelyeket a Nemzetközi Büntetőbíróság elé kell vinni. „A kormányerők és milíciák egész Darfur területén nagy számban követtek el polgárok elleni gyilkosságokat, kínzásokat, elüldözték lakhelyükről őket, falvakat raboltak ki, fosztogattak és erőszakot tettek” – áll a jelentésben, amely azt is hozzáfűzi mindehhez, hogy a hatalmas számban elkövetett bűntettek akár súlyosabbak és aljasabbak lehetnek a népirtásnál. Az öt bíró vétkeseknek találta e bűnökben a „felszabadító” hadseregeket is.
Az Egyesült Államok továbbra is népirtásnak tekinti a darfuri eseményeket. A Fehér Ház ellenzi a büntetőbíróság tevékenységét a megalakítása óta, mégpedig azért, nehogy amerikai katonák is feleljenek előtte. Washington azt akarja, hogy Tanzániában külön e célra létrehozott ítélőszék elé állítsák a bűnösöket. Így a Biztonsági Tanácsban Washington vétójogával él majd akkor, amikor arról döntenek, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elé utalják-e a darfuri ügyeket.
A BT állandó tagjai közül ugyancsak nem megszokott szövetségesre számíthat az Egyesült Államok: Kína lesz ez, amely nagy valószínűség szerint minden Szudán-ellenes döntést meg fog vétózni. A belpolitikai be nem avatkozás zászlaját lobogtatva Peking döntése mögött más érdekek vannak, amikor a szudáni kormány oldalára áll: 1995 óta az ország egyik legnagyobb fegyverszállítója, és nemzeti olajtársasága révén jelen van Szudán olajkitermelésében. A jelentős nyugati társaságok ugyanis felettébb kockázatosnak ítélik meg az ilyen veszélyes helyen az olajfelhozatalt. Kína viszont bármire kész azért, hogy olajszomját, amely a világon a második legjelentősebb, csillapítani tudja. Kínai kutatók már megjelentek Csádban, Nigériában, Angolában és Gabonban is, hogy biztosítani tudják a gazdaságuk működtetéséhez szükséges kőolajat. A szudáni kormány 2006 végére napi egymillió hordóra akarja felfuttatni olajkitermelését. Ebből a mannából nem akar kimaradni Kína sem.
A még a földből fel sem hozott olajkincsből természetesen részesedni akar a keleti régió is: az ottaniak szeme előtt is ott lebeg az az egyezmény, amelyet a déliek már kicsikartak a központi kormányzatból. Január végén heves összetűzések zajlottak le a vörös-tengeri kikötőben, Port-Szudánban. A Bedzsa Kongresszus nevű ellenzéki szervezet, amelynek székhelye a szomszédos Eritreában van, és állítása szerint mintegy négymillió embert képvisel, követeli az ország javainak igazságosabb elosztását és lázadóinak részvételét a központi kormányban.
A nyugati hatalmak minden igyekezete arra irányul, hogy az ország egy és oszthatatlan egészként maradjon fönn. Ám a repedések egyre csak nőnek: Szudán a szétrobbanás előtti állapotban van.
origo.hu
77 éves lenne Cserháti Zsuzsa – fia elárulta, miért nem jár a sírhoz
