Tojáshártya a sebre

Lapszéljegyzetek

Az orvoslás történetének egyik igen fontos része, a sebgyógyítás, a sebészet tudománya érthető módon nagyobb háborúk idején került az érdeklődés homlokterébe. A gondos hadi vezetés a katonák mellé seborvosokat is rendelt. II. Rákóczi Ferenc például Lang Jakab Ambrust nevezte ki tábori főorvosává, és alighanem neki volt köszönhető a szabadságharc egészségügyi szervezetének megteremtése, az ezredsebészi státus létrehozása. A különféle lőtt és vágott sebek, zúzódások kezelése terén azonban hosszú ideig csak sötétben tapogatóztak a kirurgusok, akiknek tudománya nemritkán hagyott kívánnivalót maga után. A téves ismeretek nem okvetlenül a gyógyítás általános helyzetéből, az emberiség tudásának téves vagy elégtelen voltából következtek. Sok esetben az orvosképzés hiányosságai tehetők felelőssé egy-egy vidéki borbély végzetes tévedéseiért.
A sebészek egyetemi képzése nálunk aránylag későn kezdődött meg. A nagyszombati egyetem 1770-ben egészült ki orvosi karral, amelynek öt tanszéke közül az egyik már a sebészet lehetett. Az elméleti sebészet tanszék alapítására viszont csak 1808-ban kerülhetett sor. Vagyis az az orvos, aki 1770 előtt a legmagasabb szinten akarta képezni magát, csak külföldi egyetemen kaphatta meg a szükséges ismereteket.
A céhszerűen praktizáló seborvosok viszont csak kétéves sebészmesteri tanfolyamot végeztek, és ez a képzési forma egészen a XIX. század közepéig megmaradt. Az itt szerezhető tudás alacsonyabb presztízsét mutatta, hogy – szemben a sebészdoktori képzéssel – itt nem kellett a hallgatóknak a latinnal bíbelődniük, a képzés kezdettől anyanyelven folyt. A sebészcéh egészen 1872-ig működhetett, ekkor feloszlatták.
Orvoshoz senki sem fordul szívesen, különösen akkor, ha kételkedik annak tudományában. Érthető, hogy az évszázadok során számtalan népi praktika és babona terjedt el a kisebb-nagyobb sebek gyógyítására. Ezek közül néhány ma is virágzik, akár még nálunk, Magyarországon is; sőt vannak olyan, korábban kihaltnak gondolt hiedelmek is, amelyek éppen napjainkban terjednek el ismét.
A gyógyítási babonák tekintetében nehéz racionalitást keresni, fejlődés azonban bizonyára e téren is tapasztalható. Ma már valószínűleg kevesen próbálgatnák vérzéscsillapításra az alábbi 1644-es javallatot: „Ha nagyon erős a vérzés, készíts tömjénből, sárkányvérből és aloéból, valamint szárított lótrágyából hintőport, és szórd a sebre. Jó hatást várhatsz porlasztott kecskeszeméttől is, ecettel keverve. Készíthetsz sebtapaszt is akként, hogy libaszemetet habarsz erős ecetbe.” Ki tudja, hányan kísérleteztek ezzel a maga idejében is anakronisztikus gyógymóddal. A XVI. században például a neves francia sebész, Ambroise Paré már sikerrel csillapította a vérzést az ér elkötésével, illetve tüzes vassal való „összeégetésével”, de az ő tudása nem vált általánossá.
A lótrágyás sebhintőporhoz képest egészen szelíd az a XVIII. század második feléből egy névtelen orvostól származó javaslat, mely szerint a puskalövés a következőképpen gyógyítható: „Mézet és faolajt csináld öszve mint egy citrumot és azzal kösd.”
Nem sokkal tudományosabb az a rövid bejegyzés sem, amelyet a XVIII. század végén vagy a XIX. század elején írt Didacus Duarte Brevis propositionum damnatarum című könyvének szennylapjára a kötet használója. A recept a következő: „Ha a lábadon a kozép tsont husát meg sértetet hamar a tojásnak belső hártyáját kösd rea, és meg gyogyul. Probatum.” Egyszerű gyógymód, és az a nagy előnye is megvan a fentiekhez képest, hogy ha nem is használt, legalább kevesebb kárt okozott. Hogy ki volt az eljárás kiötlője, kideríthetetlen, viszont a lejegyző szerencsére megnevezte magát. A gyógymód fölött áll a könyv egyik hajdani tulajdonosának neve: Thaddeus Fidler, valamint az évszám: 1773. Fidler Tádé születésének éve nem ismert, viszont a haláláé igen: 1810. február 21-én hagyta itt az árnyékvilágot Szécsényben. Ott is őrzik megmaradt könyveit mind a mai napig, köztük a Remondini-nyomdából kikerült Duarte-kötetet, amelybe a különös gyógymódot feljegyezte.