– Egyre szebb az épület kívül-belül, de mikor jutnak az építkezés végére?
– A túl derűlátó tervek szerint 2002 végére fejeződött volna be a Nemzeti Múzeum felújítása – mondja Kovács Tibor főigazgató –, de most úgy látszik, hogy még további négy-öt év kell hozzá. Ez attól függ persze, hogyan érkezik a pénz, a 2006 közepéig remélt hárommilliárd helyett egyelőre csak 1,3 milliárdot kapunk a harmadik építkezési ütemre. Ebből elkészülhet a Természettudományi Múzeumtól átvett 900 négyzetméteres kiállítótér felújítása. Ekkora területen már nagy külföldi kiállításokat fogadhatunk, vagy egy-egy témát hazai vagy nemzetközi összefogással részletesen is feldolgozhatunk. Jelenleg csak 200–250 négyzetméternyi helyünk van az időszakos tárlatokra, márpedig egy múzeum ezek nélkül nem él. Egyelőre csak terv, nem is túl drága, amelyért a hivatalokkal meg kell küzdenünk, hogy üvegtetőt kaphasson az épület belső udvara, amelyik ezzel sokféle funkciót szolgálhatna, a kiállítástól a társadalmi élet terén keresztül a koncertteremig. A Szent Iván-éj sikere győzött meg végleg arról – és talán másokat is –, hogy egy múzeumnak szüksége van hangulatos befogadóterekre. Ha a világ más részein ezt engedik, és sikeres, nálunk sincs talán miért tiltaniuk a műemléki szakembereknek.
– A nehezén azért már túl vannak, bár nem biztató látvány, hogy ismét kordon védi – már csak rövid ideig – a főbejárat lépcsőjét. A múzeum azonban folyamatosan nyitva van.
– Tizenegy éve, 1994 óta folyik a rekonstrukció, és időnként nagy erőfeszítésünkbe került, hogy el tudjuk kerülni a tartós bezárást. A múzeum minden munkatársát és az építőket is dicséret illeti ezért. Mint minden építkezésnél, itt is adódnak váratlan nehézségek, hiszen nem számolhattunk azzal, hogy a novemberben elkészült lépcső alsó, új része, amelyhez gondos kutatómunkával választották ki a követ, két hónap alatt felfagy. Most folyik a keresés: ki és miért felelős? Sok közreműködő vizsgálja: le kell-e bontani az egészet? A kövekkel egyébként sem volt eddig szerencsénk, érkezhettek Németországból, Olaszországból vagy Budakesziről. A Nemzeti Múzeum lépcsője pedig nemcsak feljárat, hanem történelmi hely is, akár itt szavalta el Petőfi a Nemzeti dalt, akár nem. Annak tehát küllemében is ehhez kell méltónak lennie. Köszönet mindazoknak, akik az eredeti köveket felhasználva alakították ki a lépcső felső részét.
– Mire lesz elég az épület, ha elkészül? Elférnek-e benne a gyűjtemények?
– Egy történelmi épület nem bővíthető a végtelenségig. Ezért igyekeznek a múzeumok a tetőtérben és a föld alatt terjeszkedni. A tetőtérben mi is nyertünk háromezer négyzetmétert, amelyben légkondicionált raktárak vannak, és ha lenne elég pénz, le lehetne menni a múzeumkertben a föld alá, de olyan mélyre kellene, ahol már nem sértjük a fák gyökerét. Bizonyos gyűjteményeinknek tíz évre elegendő a helyük, de nem zárhatók be a külső műhelyeink és raktáraink még akkor sem, ha a tervek szerint majd valóban megkapjuk a Természettudományi Múzeum állattárának és igazgatóságának épületét a Baross utcában. Az ideális persze az lenne, ha a múzeum épülete egyszerre lehetne őrzőhely, közönségtér és tudományos műhely, és rossz lenne, ha csak kiállítóhellyé üresedne, mert elveszítené azt a belső tartalmát, amiért egy muzeológus és gyakorta a közönség is vonzódik hozzá.
– Megtörténhet, hogy mégsem lehet elkerülni. A gyűjtemény gyarapszik, előbb-utóbb kinövi az épületet.
– Valóban felgyorsult a folyamat. Ami ma potenciális műtárgy, az holnap már megmentendő muzeális érték. A szakemberek felelőssége, hogy az óriási anyagból jól választanak-e. Számtalan értékes ipari műemlékünk pusztult el a rendszerváltozás után, amelyeket az illetékes tárcák – és a társadalom! – nem tudtak megvédeni, elsősorban anyagi okok miatt. Később dől el, hogy az új anyagból mi válik kiállítási darabbá. Az állandó történeti kiállításunk legújabb kori részének a kiállításvezetője még nem jelent meg, mert a történészek nem zárták le róla a vitát. Lehet, hogy a halogatás rossz döntés, hiszen erről a korról még hosszú ideig fognak polemizáni. Az viszont a mi felelősségünk, hogy talán az utolsó pillanatokban begyűjtsük az ötvenhatos, illetve a mindig aktuális érfordulókhoz kapcsolódó emlékeket, hogy fontos hungarikumokkal gyarapítsuk a gyűjteményt. Ezzel összefüggésben van olyan elképzelés, hogy központi múzeumi raktár épüljön fel, ahol megoldhatóak lennének a közgyűjtemények raktározási gondjai. Intézményenként eltérő erre az igény, de tudni kell, hogy rendkívül sérülékennyé válna az egy helyen őrzött nemzeti műkincsvagyon, és szakmailag sem lehetne minden szempontból optimális megoldás.
– A Pollack-épületnek szerves része a múzeumkert, amely régóta igen szomorú állapotban van. Mi lesz vele?
– Eredetileg úgy terveztük, hogy az épület előtti részen, tehát az Arany-szobor alatt készül el a közönség és a múzeum számára szükséges mélygarázs. Kiderült azonban, hogy ott értékes, egykor a Batthyány-birtokhoz tartozó, még feltárandó pincék vannak. Mivel a Bródy Sándor utcai oldalon lévő parkrész növényzete nem védett, ott károkozás nélkül le lehet menni a föld alá. Ígéretünk van rá, hogy a garázs őszig megépül. A múzeumkert rekonstrukciós tervei már készen vannak, a XIX. századi növényzetállapotot szeretnénk visszaállítani, a szobrok pedig tematikus csoportosításban szolgálnák a múlt megismerését és az emlékezést. Évek óta javasoljuk a kulturális minisztériumnak, hogy nyilvánítsa történeti parkká a kertet, amelybe csak szakmai bizottság által arra érdemesnek ítélt személyiségek szobrát lehetne felállítani. Ez a szoborpark a jelen és a jövő társadalmát is reprezentálná. Vigyázni kellene a múzeumkertre.
– Tavaly május elseje óta ingyenesen látogathatók a nagy országos gyűjtemények állandó kiállításai. Az állam pótolja ugyan a bevételkiesést, de a működéshez kellenek a látványos és népszerű ideiglenes kiállítások, amelyekért belépőt lehet szedni. Az új, kilencszáz négyzetméteres kiállítótér már pénzt fog hozni?
– A Nemzeti Múzeum rekonstrukciója 1994 óta tart, eddig tizenegymilliárd forintba került. Elkerülték a politikai harcok, minden kormány biztosította a szükséges pénzt. A Nemzeti Múzeumnak politikán felüli intézménynek kell maradnia, hiszen az a feladata, hogy szolgálja a nemzeti történelem, kultúra ügyét, európai keretben mutassa be a magyarság történelmét. Nem kérünk, nem kérhetünk pénzt egy időszakos Bocskai-emlékkiállításért vagy fejedelmi fegyvereket, főúri lófelszereléseket bemutató tárlatért. Volt egy olyan elképzelésem, hogy a Nemzeti Múzeum az uniós csatlakozásra ajánlja fel az állandó ingyenességet, akkor nem kellett az ötlet senkinek. Egy történeti múzeum egyébként sem azért van, hogy folyamatos szenzációkkal szolgáljon, bár a Rákóczi-kiállításunkat több mint százezren látogatták meg. Nagy szomorúságom, hogy a szkíta aranykincseket az idén nem tudjuk Budapestre hozni, mert nincs rá pénzünk. Őszintén remélem, hogy a közeljövőben megvalósítható lesz a tervezett vagy egy hozzá hasonló színvonalú kiállítás. Nincs kétségem afelől, hogy megkeresné az árát.
– Az elmúlt években az számított jó hírnek, ha költözött a Magyar Természettudományi Múzeum valamelyik gyűjteménye. Nyereség, hogy van önálló épületük, de mekkora az örökös hurcolkodás és az ideiglenesség okozta veszteség?
– A régi mondás szerint három költözés egy gyűjtemény halála – mondja Matskási István főigazgató. – Ez szerencsére nem igaz. Ha igaz lenne, akkor nem lenne mit költöztetni a Ludovika téri épületbe. A Természettudományi Múzeum eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt. Széchényi Ferenc a könyvtárát, hitvese, Festetics Julianna pedig az értékes magyar ásványgyűjteményét ajánlotta fel a nemzet javára. A természettudományi gyűjtemény azután folyamatosan bővült, és 1933-ban részleges, 1949-ben pedig a törvény szerint teljes függetlenséget kapott. Kétszáz év után sem mondhatjuk el azonban, hogy egy helyen van a teljes múzeumi anyag. Az állattár és a főigazgatóság egy Baross utcai egykori lakóházban működik, a növénytár először a Magyar Tudományos Akadémia épületében volt, onnan a Vajdahunyad várába került, majd a Könyves Kálmán körútra. Most is ott található. Csak a mindenkori muzeológusok hozzáértésének és ügyszeretetének köszönhető, hogy az örökös költözködés során nem pusztultak el a gyűjtemény értékes darabjai. Újabban segítenek a korszerű csomagolóanyagok is. Amikor a herbárium az ötvenes években elköltözött az Akadémiáról, kibontották az egyik ablakot, azon át adták ki az anyagot, hogy a lapokat ne kelljen felállítani, és ne sérüljenek a növények. Az ásványtár hetvenezer darabja 1995-ban költözött a Ludovikára. Az anyag nagyon törékeny, de semmi sem veszett el vagy sérült meg út közben.
– A Nemzeti Múzeumot most elhagyó őslénytárra azonban még egy megpróbáltatás vár, ugyanis nem sikerült véglegesen elhelyezniük.
– A hetvenezer darabos gyűjteménynek mindenképpen el kellett jönnie a Nemzeti Múzeumból, mert a rekonstrukció útjában állt. Most tehát ideiglenes helyére került a Ludovika téren, de 2006-ra készen lesz a végleges helye, amely tágasabb és korszerűbb, mint az eddigi.
– A Természettudományi Múzeum építése, bár fejlődése most már látványos – új kiállítórészleget, főbejáratot kapott –, az eredeti tervekhez képest tetemes késésben van. Nem várt műszaki nehézségek vagy pénzhiány az oka?
– A kitűzött cél valóban az volt, hogy 2002-re, tehát Széchényi Ferenc felajánlásának kétszázadik évfordulójára legyen készen mind a két közgyűjtemény épülete. Az első pénzek erre 1994-ben érkeztek, a következő év pedig a lendületes kezdeté. Felépül a leégett Alfa mozi, az egykori katonai lovarda, és megszépül a Ludovika épületének egyik szárnya.
– Ez már így is marad: Ludovikaként és lovardaként emlegetjük majd a múzeumot?
– Nincs értelme küzdeni ellene. A lovarda már olvasható az épület főbejárata felett is. Ez a történelmi elnevezésük.
– A továbbépítést akadályozta, hogy a Ludovika épületének felújításához ki kellett költözniük Lágymányosra az ELTE ott működő tanszékeinek. Ha az egyik építkezés csúszott, csúszott vele a másik, sőt a harmadik, a Nemzeti Múzeumé is, hisz ott meg útban volt a Természettudományi Múzeum.
– Hamar látszott, hogy a 2002-es határidő nem tartható, azóta valóban csak jámbor óhajok vannak a végső időpontra. Most már nincsen előttünk semmiféle fizikai akadály, a Ludovika épülete két esztendeje üres.
– Okozott-e kellemetlen meglepetéseket a százötven éves épület?
– Sokkal jobb állapotú, mint amilyenre számítottunk. Alig van alapozása, mégis stabilan áll a pesti homokon. Az udvar alatti mélyépítési munkákat két milliméteres mozgással élte túl a megengedett két centiméter helyett. Szerkezetileg Pollack Mihály nagyon jól építette meg, szélesek a falak, erősek a boltozatok, az 1999-ben, a tetőtér beépítése során megépült új födém pedig még össze is fogta a falakat.
– Mi van még hátra?
– A főépületben két teljes szint felújítása és az alagsor berendezése. Az épület ötszintes. A magasföldszint fele már készen van, ott kapott helyet az ásványtár, és 2006 januárjában beköltözhet a másik felébe az őslénytár. Utána következik az első és a második emelet, valamint az alagsori DNS-labor berendezése. Most csak ennyire telik.
– Okoznak-e fennakadást a kormányváltások?
– Van, amikor könnyebben, és van, amikor nehezebben megy a tárgyalás. Az új kiállítóterünk kétéves késéssel lett kész, mert a tiszai árvíz miatt 2000-ben egymilliárd forintot elvontak tőlünk. Igaz, ezt 2003-ban visszakaptuk. De mindvégig, az anyagilag nehéz szakaszokban is nagyon kellett vigyáznunk arra, nehogy leálljon a munka.
– Az építkezés leglátványosabb része az új kiállító- és fogadótér, amely összeköti a lovarda és a Ludovika épületét. Belül gyönyörű, de a külső megoldás vitatható.
– Valóban vannak, akiknek nem tetszik. Mányi István tervezte azt is, miként az egész rekonstrukciót. Ő kiváló építész. Nem volt egyszerű feladat az összekötésük, korlátot jelentett az út, amely alatt közművek futnak, valamint hogy a két épület nincs egy vonalban. Az elkészült kiállítótér azonban vitán felül áll: 1800 négyzetméteres, mellette egy 1100 négyzetméteres fogadótér. Mindez úgy kialakítva, hogy ha szükséges, más rendezvényekre is használható.
– A késlekedés akár előnyére is válhat egy új épületnek, hiszen a technika ugrásszerűen fejlődik, így a legkorszerűbb berendezéseket lehet felhasználni.
– Érezzük ennek az áldásait. Ötven évre kell egy múzeum tervezőjének előre látnia: hogyan lehet a lehető legrugalmasabb konstrukciót kialakítani? Ehhez szükség van a világítás, a villanyhálózat, az egész technikai struktúra végiggondolásához. Amikor építkezni kezdtünk, eszünkbe sem jutott, hogy lehet egyszer DNS-laborunk. Ma már elérhető, hamarosan felszereljük. Enélkül magára adó természettudományi múzeum nem is működhet.
– Magányos harcos egy múzeumépítő főigazgató, aki nemcsak a milliárdos beruházásért felelős, hanem azért is, hogy utódai áldják s ne átkozzák a hagyatékát?
– Az évek során kitanultam a különféle műszaki szakmákat, bár képzettségem szerint biológus, ezen belül is parazitológus vagyok. A döntéseket természetesen nem egyedül készítem elő, hiszen az itt dolgozó kollégák tudják a legjobban, milyennek is kell lennie ennek az épületnek. Megnéztük azt is, hogy milyenek a társintézmények szerte a világban. A felelősség, az ütemezés és a végső döntések meghozatala azonban valóban az enyém.
– Ön kezdte, ön is fogja befejezni az építkezést?
– Mivel 1986 óta vagyok a múzeum főigazgatója, valóban a kezdetektől, az első helykeresési tervektől kezdve követhettem a folyamatokat. De 2010 még messze van, és nem vagyok elmozdíthatatlan.
