Püspök úr, engedje meg, hogy az ünnepet – a kontraszt kedvéért – először a visszájáról nézzük! Egy internetes publicista a minap azt írta egy párt védelmében, hogy a halálkultusz inkább azokra jellemző, akiknek a jelképe egy „keresztre feszített hulla”. Láthatunk-e az ilyen, mind gyakoribb kiszólásokban egyebet, mint provokációt?
– A hitetlenségből még van út a hithez. Időnként nagyon könnyű út. Mintha Isten olyan módon igazgatna emberi életeket, hogy hitetlenségből úgy jussanak hitre, mint amikor kilépünk a sötétből a világosságra. Az már sokkal nehezebb útnak látszik, ha valaki – a publikumnak – egy vallás, egy hitrendszer megbecsült szimbólumát megköpködi, és abba a struktúrába veti vissza, amelyből éppen az adott vallás, a keresztyénség kiemelte. Hogy mi ez a struktúra? Nos: ez az úriember a politika felől firtatta a dolgot. Valamire ráhibázott ezzel, hiszen Jézust nagypénteken politikai per alapján, politikai bűnözőként végezték ki egy római provinciában. Keresztjének ez a felirata: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” Ha tehát azt értjük az illető mondásán, hogy lám, így bánik a politika a Megváltóval, akkor ez bizony nagyon komoly gondolat – bár nem hiszem, hogy abban a publicisztikának nem nevezhető írásban erről lett volna szó.
– Elmondaná, hogy a református hitfelfogásban miért mérhető húsvét jelentőségéhez nagypéntek?
– Kétségtelen, hogy Krisztus keresztje körül sűrűsödött történelmileg, de néprajzilag leírhatóan is a magyar református ünneplés. De nem azért, mert hajlamosabbak volnánk a gyászra, hanem mert meggyőződésünk és hitelveink szerint Krisztus áldozati halála az, amelyért bűnbocsánatot és irgalmat kapunk Istentől. Ez megismételhetetlen, ha úgy tetszik, egyetlenszerű, vagyis Krisztus áldozata mellé nem tehető oda semmilyen más áldozat, nem lehet sem kipótolni, sem kiegészíteni. Ez az igazi oka, hogy erőteljesebb, hangsúlyosabb a reformátusoknál a nagypénteki ünneplés, de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy a feltámadás, a húsvét háttérbe szorulna. Sőt, éppen húsvétkor énekeljük: „Ha Ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat.” Mi is tudjuk, és meg is éljük, hogy Krisztus áldozati halála teljes értelmét a feltámadásban nyeri el.
– Hogyan kapcsolódik össze az emberi halál az emberré lett Krisztus halálával és húsvéti feltámadásával?
– Itt már valóban együtt kell látnunk a keresztet a feltámadással, a nagypénteki tragédiát és az üres sírt; a megfeszítettet, megalázottat, a halálra kiszolgáltatottat a feltámadott Jézussal, aki megjelenik a tanítványoknak. A természeti ember, de nevezhetnénk hitetlen embernek is, a halált az élet végének tekinti. A szorongásunk, a félelmünk, a rettegésünk, mely egész életünket áthatná, valóban azt igazolja, hogy az ember mintegy „elővételezi” a halált – amelyről mint egzisztenciális lehetőségről csak ő tud. Némely filozófus, antropológus szerint ez különbözteti meg az embert az állattól. Az a bizonyos összekötő pont pedig ott van, hogy a halál nem a vége, hanem része az életnek. Átmegyünk a halálon a feltámadásba.
– Ezért használja Pál apostol azt a képet, hogy Krisztus „első zsengeként” támadt fel?
– Igen, mert Isten Krisztus feltámasztásával legyőzte – a mi számunkra is – a halált, sőt mondhatjuk, hogy már Krisztus halálával legyőzetett a halál, hiszen az ő áldozata által történt meg a bűn átkának eltörlése. Ennek értelmében mi, keresztyének nemcsak a halált, hanem a feltámadást is „elővételezzük” a hitünkben. A már említett Pál apostol, amikor magyarázza a feltámadás titkát, azt mondja: „és végül, mint utolsó ellenség, eltöröltetik a halál.” A fölötte aratott nagy győzelem jele Krisztus feltámadása, ez alapján hihetjük, hogy van élet a halálon túl.
– Tehát túléljük az életünket. Csakhogy a Szentírásból az is következik, hogy kárhozatra is fel lehet támadni – ami nem bizonyulna népszerűnek, ha az emberek egy tévéműsorban szavazhatnának róla…
– Valóban oda kell állnunk egyszer Isten ítélőszéke elé, ahol majd Jézus példabeszéde szerint elválasztatnak egymástól a kecskék és a juhok. Erről tényleg nem akar hallani az ember. De már a földi életében sem akar az ember az isteni ítélet alá odaállni. Pedig ne feledjük, hogy éppen ez az isteni ítélet, amely kegyelmes ítéletté változhat! Krisztus érdeméért a szuverén ítélet hangozhat úgy is, hogy noha bűnös: nem bűnös, noha elveszett: élni fog. Azt olvassuk a Biblia lapjain, hogy Isten az ember elleni haragját és ítéletét Krisztusra tette rá. Tehát nem – ha szabad így mondani – üzemi baleset, nem politikai justizmord volt Jézus golgotai halála, nem is valami tanítványi árulás következménye, hanem Isten ember elleni ítélete, amit Jézus elhordozott. A fő kérdés tehát az: mi van ma az életemben? Nagyon egyszerűen ez azt jelenti: odaállok-e Isten elé már most, elfogadom-e azokat a kereteket, amelyeket Isten szab az életünkben, követője vagyok-e az isteni útmutatásnak, kívánok-e szeretetben élni? Vagy fittyet hányok ezekre, és azt mondom, Isten ne ítélgesse az életemet.
– Jézus feltámadása a földi életünkben való újjászületés lehetőségéről is szól. Aztán a hívővé vált ember tovább nyűglődik a bűneivel?
– Ahogy Kálvin írja, azzal, ha valaki megtér és újjászületik, nem nőnek ki rögtön az „angyalszárnyai”. Viszont beiratkozunk Krisztus iskolájába, és onnan halálunkig nem is iratkozunk ki. Azt tanuljuk hátralévő életünkben, hogy mit jelent Isten rendjében élni. Ez valóban nem könnyű, hiszen a „régi emberünk”, a régi bűneink, a megszokás, kondicionált reflexeink, mentális beállítottságunk miért ne akarnának újra uralomra jutni? Ne feledkezzünk el „a világ fejedelméről”, a sátánról sem; ő is nyilván mindent el fog követni, hogy visszaszerezze „kiscsirkéit”. De mégis, aki kiszolgáltatja magát Isten szeretetének, a Szentlélek dimenziójába kerülve megtapasztalja mindennapjaiban a feltámadás erőit: gyógyulást, vigaszt, célt, értelmet, örömöt, reményt.
– Vannak, akik kétlik Jézus művének valódiságát történelmi szinten, felróva: semmi nem változott kétezer év óta. Például nem lett kevesebb a gonoszság, amelynek újratermelődésében a keresztény gyökerű civilizáció is közreműködik.
– Pedig a mi hitünkbe beletartozik, hogy Isten szeretetakaratának, üdvözítésének és királyi uralmának minden módon köze van az emberi történelemhez. Nekem meggyőződésem – bár nem vagyok úgymond haladáselvű –, hogy eddig is változott a világ. Például azért – és ezt globálisan értem –, mert most már nem lehet az emberi szolidaritásnak, igazságosságnak, méltányosságnak a kérdéseit félresöpörni, ezek figyelembevétele nélkül jogrendeket fölépíteni. Összehasonlításként arra utalok csak, hogy a világ legnagyszerűbb bölcsességeit felszínre hozó ókori Athénban az egyik legnagyobb filozófus azt tudta mondani emberi lényekre, tudniillik a rabszolgákra, hogy beszélő szerszámok. Ki merné ma ezt magának megengedni?
– De mintha más volna az elmélet, és más a gyakorlat. Egyre többen vannak a mi parlamentáris demokráciánkban is beszélő szerszámokká alacsonyított kizsákmányoltak.
– Amikor azt mondom, hogy változott a világ, elsősorban a szellem világáról beszélek. Nagy kérdés volt és marad, hogy enged-e az ember ezeknek a szellemi belátásoknak. Olykor mintha a rettenetes tragédiák, amelyek bekövetkeznek – legyenek azok természeti katasztrófák, népirtások vagy terrorcselekmények, igazságtalanul elindított háborúk, sodródások valami kilátástalanság felé –, mintha arra figyelmeztetnének: hol vannak a megismert, belátott és elfogadott elvek, mennyire hatják át az ember életét. A legbensőbb családi élettől kezdve a nemzetek közösségéig azt látjuk, hogy ha ez a szellemi boltozat beszakad, beomlik az anyagiasság, a konzumerizmus alatt, akkor minden összedől és elvész. Mégis, hadd utaljak Oscar Cullmann teológus megjegyzésére, aki szerint húsvét hajnala, Krisztus feltámadása, világ feletti döntő győzelme a szövetségesek partraszállásához hasonlít 1944 nyarán. Utána még hosszú ideig tartott a háború, de a végső győzelem már nem volt kétséges: attól kezdve lényegében utóvédharcok folytak.
– Van-e szerepe az „utóvédharcokban” Isten né-
pének?
– A keresztyének végső nagy reménye, hogy Krisztus az ő országának megígért eljövetelekor helyreállít mindent. Ez a remény azonban nem jogosítja fel a híveket arra, hogy a történelem árokpartjára üljenek, és az üdvözülés ígéretének birtokában passzívan nézzék, hogyan kerekedik e világ rettentő története.
– A világ viszont mintha nem akarná feljogosítani az egyházat, hogy jelenléte észrevehetővé, szerepe fontossá váljon.
– Ehhez látni kell az Isten ellen fellázadt embert, aki az eredendő lázadás okán bajba, kárhozatba taszította önmagát, s ezt tetézve perel Istennel. Sok ember életében a hitetlenség nem valami tudatlanság, tapasztalatlanság következménye, hanem tudatos döntés. Az Istennel perelő ember mintha perét azért is folytatná, hogy még jobban mélyíthesse a szakadékot. Olyan ez, mint az az elmérgesedett válóper, amelyben a szakítani akaró és hibás fél az ártatlan felet kezdi vádolni. Így jutunk vissza a „fára függesztett hullához” – nos, az ember így oldaná meg az Istennel szembeni perét. Likvidálná. Mert mikor is dönt úgy a Nagytanács, hogy Jézust meg kell ölni? Amikor hírét veszik, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt. Ez az ember felforgatja az egész világot, aztán idejönnek a rómaiak, és elveszik a hatalmunkat – mondják magukat igazolva. Mintha János apostol azért is írta volna meg ezeket, hogy minket is felkészítsen arra: még abból is politikai ügy lesz, ha a feltámadott Krisztust hirdetjük.
– Miért éppen most, másfél évtizeddel a rendszerváltozás után vált ennyire érezhetővé hazánkban a politikai elitnek az egyházakkal való konfliktusa?
– Egy biztos, megújult az ajánlatroham: válasszuk már végre szét teljesen az államot és az egyházat. Mintha 1895 óta nem volna szétválasztva. Harsogják, hogy a hívek tartsák el az egyházat. Mintha ez nem így volna; de hát mégis folyamatosan magyarázni kell, hogy nem szabad összekeverni a közszolgálati feladatok finanszírozását, illetve önmagában az egyháznak a fenntartását. Azt is hallhatjuk, mindennek az az oka, hogy az egyházak nem tudnak félrevonulni, sőt még a pártpolitikába is beleavatkoznak. Nekem az a meggyőződésem, hogy itt orwelli kettős beszédről és egyfajta csapdahelyzetről van szó. Azoktól halljuk, hogy itt volna az idő az egyház kiszabadulására az állami befolyás alól, akik nem arról híresek, hogy az egyházak barátai volnának. Úgy látom, éppen az a baj az egyházakkal, hogy egyre inkább kezdenek szabadokká válni.
– Pontosabban mitől, illetve mire szabadokká?
– Például attól, hogy azokkal a régi kommunista vallásellenes klisékkel lehessen ellenük érvelni, amiket némelyek még marxista továbbképzőkön szívtak magukba: hogy az egyház mindig összeköti a szekere rúdját a hatalommal, hogy mindig annak fog behódolni, aki éppen hatalmon van. Vagy hogy az egyházat semmi más nem érdekli, mint a pénz. Nyilvánvaló, hogy most nem ez történik, elég hosszú idő eltelt a kormányváltás óta. Így aztán a politikai elit egy része lekicsinyléssel, ha azzal nem megy, fenyegetéssel, anyagi természetű zsarolással, pápánál való följelentéssel stb. kényszeríteni próbálja, mintegy „körbehisztérizálja” az egyházakat, hogy úgy viselkedjenek, ahogy ők szeretnék. Ám az egyház egyre inkább szabad arra, hogy a meggyőződését, véleményét, látását e világ dolgaiban is elmondja. Én azt mondom, hozzátartozik a szabadságunkhoz, hogy kinyilvánítsuk, hitünk számára a közélet, a társadalmi megfontolások, magatartások közül ez elfogadható, ez pedig nem.
– Ebbe a körbe tartozik-e ön szerint az ügynökmúltkérdés időnkénti „klerikálisok” felé fordulása?
– Jó, hogy a klerikális kifejezést használja, mert a most zajló vita egyházi vetületében csak a papokról, egyházi vezetőkről beszélnek mint besúgókról. De akkor fölteszem a kérdést, mit gondoljak arról az egykori presbiteremről, aki 1990 legelején eltűnt a gyülekezetünkből? Addig is sejtettük, hogy ő az, aki vasárnaponként nem a maga számára készít jegyzeteket az igehirdetésekről. A diktatúra nem csak a beszervezett klerikusokon keresztül próbált az egyház közelébe férkőzni, befolyást gyakorolni rá. S azt is megkérdezhetném, miben különbözik az említett „atyafi” egykori prédikációjegyzetelgetésétől az, hogy egy választási kampány során beülnek a baloldali pártok fiataljai, hogy jegyzeteljenek a templomban? Magáról az egész ügynökkérdésről pedig az a véleményem, hogy megint nem lesz nagytakarítás, csak a port verték fel. De azt alaposan. Láthatjuk, itt maradtak velünk a régi titkosszolgálatok, s lám, újra ki kellene kiáltani a Magyar Köztársaságot, mert tévedtünk, amikor azt hittük, 1989. október 23. vízválasztó a magyar történelemben. Olyan országban élünk, ahol lassan már senki nem köteles elhinni semmit a másik embernek. Tartok attól, hogy a szabadságunk rövid másfél évtizedében képződött kevéske bizalom elvész, és a késő kádárizmus önző és közönyös bezárkózása vesz erőt az országon. S a politika mintha valami rövid távú haszon reményében rá is erősítene erre.
– El tudná képzelni, hogy az ügynökvita kirobbantói eleve gondoltak a történelmi felekezetekre?
– Inkább menet közben derülhetett ki, hogy a botrányt érdemes kihegyezni az egyházak ellen is. Az egyház ugyanis hivatásánál fogva olyan erkölcsi közösség, amely – tagjai gyarlósága ellenére is – azt szolgálja, hogy az embereknek egymás iránt is bizalmuk lehessen. Az egyház jelenléte, a Feltámadott Krisztusnak való hódolása azt hirdeti, hogy aki megbékélt Istennel, keresni fogja az embertársaival való megengesztelődést is.
origo.hu
Orbán Viktor-interjú a Kossuth Rádióban – élőben az Origón!
