A gazdák nem mennek haza

A gazdatüntetés elérte a Kossuth teret: szerdán éjjel csaknem száz traktor vonult Budapesten a Parlament elé, hogy nyomatékot adjon a követeléseknek. A gazdák elszántak, azt mondják, ha már itt vannak, nem mennek addig haza, amíg rendes megállapodás nem születik. Felháborítónak tartják, hogy a kormány többletkövetelésekről beszél, miközben ők csak azért jöttek, ami jár nekik, és amit korábban meg is ígértek. A megosztó propagandának nem sok eredménye lett: a Felvonulási téri bográcsok illatát már a kisföldalattiból kilépve megérzi az ember, az asztalok körül a tősgyökeres pesti dáma és a nyírségi disznótenyésztő kellemesen kvaterkázik. A gazdatüntetés a kétségbeesésben fogant, de mégis olyanná vált, mint egy hosszan halogatott rokonlátogatás.

A gazdák azt mondják: ha már egyszer itt vannak, nem mennek haza dolgavégezetlenül, maradnak, amíg kell. „Most hideg van ugyan, de még az is megeshet, hogy igen melegük lesz egyeseknek március 15-én. Nehogy úgy legyen! Mi csak azt akarjuk megkapni, ami jár: se többet se kevesebbet” – válaszolja egy vasi gazda a Kossuth téren, amikor azt tudakolom, mi a véleménye Batiz András kormányszóvivő bejelentéséről, hogy bizony a gazdák újabb követelésekkel álltak elő, melyek teljesítése kétszázmilliárd forintba kerülne. Ezt a pénzt pedig csak a többi társadalmi réteg rovására foganatosított megszorító intézkedésekkel lehetne előteremteni, vagyis emelni kellene a társasági adót, ismét adókötelessé tenni a minimálbért, el kellene venni a családi pótlékot, na és persze meg kéne emelni a gyógyszerárakat… A gazdák mégis úgy tapasztalják: a kormány riogató propagandája nem ért célt. Bár Gyurcsány Ferenc a parlamentben nyugdíjcsökkentést emlegetett a gazdatüntetés kapcsán, éppen a nyugdíjas korosztály hordja a legtöbb süteményt és pogácsát a tüntetőknek:
– Sokan fölfogták itt is, a fővárosban, hogy mi értük is jöttünk, de semmiképp se ellenük… Azt mindenképpen írja meg, hogy nagyon köszönjük a fővárosiak kedvességét, a sok segítséget, a hozzáállásukat – köti lelkemre a középkorú gazda, akivel már a hétfő éjszakai bevonuláskor találkoztam. – Megmondom őszintén, nem erre számítottunk, mikor elindultunk – mondja kicsit röstelkedve.
A Parlament elé vonult traktorok körül állandó a jövés-menés. Szimpatizánsok, lődörgők, nagyszülők unokákkal, sőt még egy csapat újságírótanonc is eljött, megragadva az alkalmat a gyakorlásra. A gazdák készségesek, kedvesek. Egy idős úr egy kékbe bugyolált csöppséget ad fel az egyik traktorosnak: a kicsi a gazda hóna alá vackolódva, tágra nyílt szemekkel bámulja a rázkódó, bömbölő csodamasina vezetőfülkéjét. Egyáltalán nem fél, nagy figyelemmel forgatja a kormánykereket. A gazda Beretytyóújfaluból érkezett. Kérdezem, tán csak nem az övé ez a bátor gyerek? „Az enyém ugyan nem, csak úgy feladta valaki, de úgy nézem, elleszünk, amíg érte nem jönnek” – feleli nevetve.
Kis Ferenc, aki ózdi illetőségű, de csak itt, a fővárosban talált munkát, kollégáival együtt jött ki a térre. Mint mondja, szerette volna a saját szemével látni, hogy mi van:
– A valóságot kellene elmondani, merthogy, ahogy elnézem, van itt mindenféle gép, nem csak csupa luxustraktor. Én nem politizáltam soha, de mindenki a saját bőrén érzi, hogy mit jelent megélni valahogy ebben a világban. Az én korosztályom annak idején még helyben el tudta tartani a családját. Sajnos azt kell mondani, hogy vénségünkre csavargókká váltunk, heteket töltünk itt, Pesten, távol az otthonunktól, mert másképp nem élünk meg. Arra hajtana az ember, hogy elfogadható nyugdíja legyen, de az adót túlzásba viszik. Annyit dolgozik az ember, amennyit bír, de a végén nem kap semmit… Nem jól van ez így – mondja, és siet a társak után.
– Amíg nem lesz rendes megállapodás, nem megyünk haza. Igaz, hogy csak vasárnapig maradhatunk itt, a Kossuth téren, de ha kell, akkor visszamegyünk a Felvonulási térre, és onnan nem mozdulunk. Ez a történet már száz éve húzódik, száz év gondja. Ez nem mehet így a végtelenségig. Rendbe kell tenni. Mi 25 hektáron családi gazdálkodók vagyunk Hajdúböszörményben, ebből élnénk, ha hagynák… De már lassan az állatállomány is elkopik. Mert külföldről behozzák a sok olcsó selejtet – magyarázza Botos Imre.
– Szállón lakunk, tudunk fürdeni, nem koszosodunk el, bár sokan azt hiszik, hogy „büdös a paraszt”. Kitartunk. Csak a család hiányzik, de eljönnek látogatóba. – A kérdésre, hogy Németh Imre miniszter bejelentette: az Európa-hitel visszafizetésére haladékot kapnak a gazdák, társaival együtt csak legyintenek:
– Minket ez nem érint, a feltételeket csak a nagyok tudták teljesíteni, a tsz-ek meg a nagy részvénytársaságok. Minden politika nélkül mondom: most azokkal tettek jót, akiket egyébként is támogatnak. A zöldbárókkal. Mi most azoknak harcoltuk ki ezt a lehetőséget, akik nincsenek is itt – magyarázza egy fiatal gazda, Vojti Tibor. Botos Imre hozzáteszi:
– A statisztika szerint az Európa-hitelhez 90 százalékban a nagyok jutottak hozzá. – Szóba kerülnek a falugazdászok is, akiknek éppen az lenne a feladatuk, hogy segítsék a gazdákat az uniós lehetőségek kihasználásában, a követelmények teljesítésében:
– A kormányváltás előtt nálunk négyen dolgoztak, most csak egy falugazdászunk van. Nemcsak a városból, de a környező kistelepülésekről is hozzá járnak. Nem is győzi, hogy mindenkit felvilágosítson, és még a papírok kitöltésében is segítsen – mondja Vojti Imre.
Mező Imre, Csóka Pál, Botos Antal – szintén böszörményi gazdák –, befejezve a Kossuth téri járőrt, indulnak ebédelni a Felvonulási térre:
– Nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig tart, míg megértik, mi a gondunk, de az is igaz: görcsösebben ragaszkodnak a hatalomhoz, mint mi a földünkhöz. De majd változik ez is. Mi nem fogjuk eladni a földünket, az biztos – mondja Mező Imre elmenőben. A böszörményieknek még van mit megvédeniük. A dunaharaszti Marton családnak viszont már nincs. Libaneveléssel foglalkoztak tíz évig, mára végképp tönkrementek. A családfő éppen egy hete regisztrált munkanélküli. Három gyermeket nevelnek, a legkisebbel, a karon ülő Péterrel jöttek ki a tüntetésre.
– Mit mondjak neki, mi legyen? – mutat fiára –, mert a földből sem meg a tisztességes szakmából sem lehet megélni. Én asztalos vagyok, de nem kellek sehova. A feleségem szerencsére még gyesen van, takarítónőként nyolcórai munkával 35 ezer forintot keresett. Ez bér? Mi egy céggel álltunk kapcsolatban, nekik adtuk el a nyolchetes libát. Állandóan csúszott a kifizetés, akkor is szinte az önköltséget se fedezte, eladósodtunk, be kellett dobni a törülközőt. Ott állnak az ólak üresen. Pedig még a szüleink is ebből éltek. Én mit mondjak a gyerekeimnek, hol keressék a boldogulást? – teszi fel a kérdést, nem tudni, a felháborodástól vagy a keserűségtől szaladt-e könny a szemébe…
A földműves hosszútűrő, türelmes fajta: a Felvonulási téren állni látszik az idő. Töretlen hangulatban, példás rendben múlnak a napok, a bográcsokban mindig rotyog valami, a melegedősátrakban folyik a beszéd, a sakkparti.
Váldi Csaba és Mecz János Kaposvárról jött. Mindketten fiatal gazdák. Egy szállóban alszanak a Normafánál harmincadmagukkal, nagy köszönettel emlegetik a tulajdonost, a szervező polgári kört, és a vállalkozót, aki mindnyájukat befizette ebédre egy közeli vendéglőbe, amíg a tüntetés tart. Az Európa-hitel őket sem érdekli, a kormány szerintük csak szövegel.
– Fel vagyunk készülve rá, hogy akár március 16-ig maradunk. Bár szívesebben dolgoznánk, de az időjárás miatt nem is igen lehetne mit csinálni. Egyébként meg le a kalappal az alföldi gazdák előtt, kemény gyerekek, minden tekintetben. No meg a fővárosiak. Nem hittem volna, hogy ennyire velünk vannak. Nem gondoltuk azt sem, hogy otthon ennyi gazda kiáll az utakra – mondja Mecz János. „Nagymaros szolidáris polgárai jó étvágyat kívánnak” – olvasható az ötszáz adagos gulyáságyú oldalán, amit Bethlen Farkas, Verőce polgármestere hozott a tüntetőknek. Marhalábszárpörkölt készül éppen. Mindennap más szervezet főz a gazdáknak. Ma a csömöriek mutatják meg, mit tudnak. Ahogy a két fiatal gazda szavaiból kiveszem, ők már sokat megadnának valami könnyebb eledelért. Nem tudják, hogy odébb a böszörményiek lebbencset készítettek. Nem is akármilyet.
– Most már a kormány térfelén pattog a labda – mondja Péter Mihály, a Felvonulási tér „polgármestere”.

---