A Nagy Könyv hacacáré

Az olvasás pedig így történik: először is kikapcsoljuk a tévékészüléket (a számítógépet, a mobiltelefont, a CD-lejátszót). Megbarátkozunk valahogy a ránk települő csönddel és a magánnyal. Elhallgattatjuk magunkban a napi gondokról jajveszékelő hangokat. Megragadjuk az elolvasásra szánt kötetet. Kényelmes, a tapasztalatok szerint többnyire fekvő testhelyzetet veszünk fel, így ugyanis több betű fér belénk. Kinyitjuk a könyvet. Szemünket a betűtípushoz és a tördeléshez szoktatjuk, elménket pedig a leírt mondatokhoz. Nem rémülünk meg attól, hogy eleinte szinte alig értjük, mit olvasunk. Felvesszük a ritmust, bízunk abban, hogy hamarosan ringatózni fogunk a szöveg tengerén, s az íróval kettesben, közös tapasztalatokból, kérdésfelvetésekből, fantáziaképekből megteremtünk egy világot, egy történetet, egy életérzést, egy utat, amelyet együtt járunk be.
Azonban ahogy a szólás tartja: dobbal nem lehet verebet fogni. A teremtő képzelet nagy ellensége a fecsegő felszíni zaj, a csinnadratta, a mélyebb tartalom nélküli vagy töredékes, vibráló, ránk zuhogó külső képek özöne és hazugsága: a filmek, a média, a reklámok világa. A külső képekkel nem is csak az a baj, hogy odafurakszanak, ahol a teremtő képzeletnek lenne dolga, hanem hogy becsapják befogadójukat, elhitetik vele, hogy már birtokában van annak, amit nem hozott létre. Például a kötelező olvasmányokból készült, többnyire lebutított filmek megtekintése után a legtöbben azt hiszik, már nem is kell elolvasniuk a könyvet, hiszen el tudják mesélni a tartalmát. Ezért is sajátos, kétélű vállalkozás, amibe a közszolgálati televízió, a kultuszminisztérium és a Nemzeti Kulturális Alap nagy költségvetéssel most belevágott: a Nagy Könyv játékban hosszú hónapokon át a televízióban, interneten, óriásplakátokon reklámeszközökkel, sms-szavazásokkal buzdítják regényolvasásra a betűtől elszoktatott, elvadított magyar populációt.
Egyedi esetekben mégis történtek, történnek különös, örvendetes események. Akadnak filmrendezők – például Tarr Béla, Tarkovszkij –, akik időnként tudnak úgy feldolgozni irodalmi nyersanyagokat, tudnak úgy filmet készíteni, hogy a teremtő képzeletet döntően nem rabolják meg, sőt. Akadtak azután papok, akik a szekularizált világ tipikus szellemi-lelki tereiben, lakótelepeken működő, népes egyházközséget tudtak szervezni. Ismerek olyanokat is, akik new age-es könyvek után rögtön a Tibeti halottaskönyv, a Biblia vagy az ókori görög filozófusok tanulmányozásába vetették bele magukat. Csakhogy akiknek végül használt az is, ami elvileg káros, azoknak alapos előtanulmányaik, előképeik, kinevelt igényeik voltak. A filozofikus filmek nyomán csak a könyveken alaposan gyakorlott teremtő képzelet ébredt fel, a lakótelepi templomba is elsősorban a gyerekkoruktól vallásosak mentek el, komolyabb könyvek után is csak az kapott a későbbiekben, akinek erre már előbb is megvolt az igénye.
Magyarországon pedig – különösen az ifjabb korosztályokkal – inkább az a gond, hogy olyan technikával tanultak, illetve inkább nem tanultak meg olvasni, ahogyan magyarul nem lehet, nem érdemes. Számosan manapság nem is értik, amit olvasnak. Kínszenvedés, folytonos kudarc számukra az írott szó világa. Fényévekre vannak attól, hogy felébredjen bennük a teremtő képzelet, s kedvtelésből, önként könyvet vegyenek a kezükbe. Beletemetkeznek inkább a rájuk zuhogó külső képek, a könnyen megjegyezhető információk világába. Könnyedén elhiszik, elhitetik magukkal, hogy a tévés, videós, DVD-s műveltség, a betelefonálós kvízkérdésekre adandó válaszok felülírják az olvasottságot. Ráadásul az utóbbi években épp a média révén rászoktunk arra, hogy olyan dolgokról döntsünk sms-szavazatokkal, amikről nincs elegendő információnk, így gyakran felvillanó szimpátiák-antipátiák, vágói, szerkesztői sugallatok vagy pártpreferenciák mondják meg, hogy hatalmunkat milyen irányba gyakoroljuk – egyébként nagy élvezettel. A logika persze azt diktálja, hogy a közönséget olyan eszközökkel kell megfogni, amelyekre érzékeny, amelyekkel mozgósítani lehet. Nyilván ezért is láthattunk, hallhattunk március 15-én az első másfél órás műsorban nehezen követhető, nehezen feldolgozható mennyiségben klipszerű regényösszegzés-dömpinget, bevágásokat az adott művek filmváltozatából. Szintén a nézői megszokásokra építve ezért beszéltek híres emberek rövid, reklámszerű mondatokban kedvenc regényeikről, ezért zuhogtak a pofonegyszerű kvízkérdések és a válaszok. Csakhogy különösen a fent említett generációk esetében erős veszély, hogy a látottak nem olvasásra ösztönzik majd őket, hanem maximum arra, hogy videokölcsönzőből kihozzák a szerencsésebb filmváltozatokat, a szavazásokat pedig majd elintézik azzal, hogy a tévében hallott-látott zanza alapján vagy az alapján, hogy melyik könyvajánló híres ember a kedvencük, döntenek a könyvek sorsáról. S közben úgy érezhetik, valamelyest mégiscsak műveltebbek, mégiscsak könyvolvasók lettek. Ez a tendencia pedig a további felszínesedés irányába hat.
A nagy-britanniai és a német tapasztalatok alapján rosszmájúan azt is mondhatnánk, hogy a döntéshozók most arra költenek el 1,1 milliárd forintot, plusz amit még kulturális pályázatokon az MTV nyer, hogy megtudjuk, nálunk is a Harry Potter, A Gyűrűk Ura vagy a szintén kicsit túldimenzionált Micimackó fogy a legjobban. De nem mondjuk ezt, már csak azért sem, mert a március elsején megkezdett internetes szavazás alapján méltóbb eredmény látszik körvonalazódni, s azért sem, mert okunk van arra, hogy bízzunk a világszínvonalú magyar irodalomban, amelyről Illyés Gyula azt mondta, hogy olyan, mintha tengernagyok szoronganának egy bárkában.
A Nagy Könyv játék legfőbb vesztesei valószínűleg a pályakezdő írók-költők lesznek és a vegetáló kis könyvkiadók, akik ebben az esztendőben várhatóan sokkal kevesebb támogatást kapnak köteteik kiadásához, mint eddig. A top százas és a tizenkettes listán majdan szereplő könyvek kiadási joga nagyrészt a rendszerváltozást átvészelő régebbi nagy kiadóknál van, a maradék újrakiadásáért a kicsik meg ki tudja, milyen eséllyel indulhatnak majd, ha egyáltalán. A könyvkiadók könyvenként 25 ezer forintért még a százas lista kialakulása előtt ajánlóként rátehetik maximum tíz könyvre A Nagy Könyv logóját. Szinte minden kis kiadónak akadnak olyan (sok esetben díjazott, mégsem túl ismert) szerzői, kötetei, amelyekre színvonaluk alapján érdemes lenne végre felhívni a figyelmet, csakhogy a kiadó most nem tudja, melyik ujját harapja. Reklámozza kevéske eséllyel inkább a meglevőt, vagy négy ajánló árán adjon ki újat. A könyvtárak helyzete is ellentmondásos. Alapállományuk beszerzése megoldatlan, s a tizenkettes lista alapján kapnak, illetve beszerezhetnek majd olyan köteteket ingyen, amik már amúgy is nagyrészt megvannak a polcokon.
Azért olyanok is akadnak, akik ebben a játékban aligha húzhatják a rövidebbet. Az MTV majd kaszál az sms-eken, meg lehet, a nézettségen is, az MSZP-kormányzatra pedig több mint egy évtized után senki nem mondhatja majd, hogy nincsen kulturális koncepciója. A szavazós össznépi játék mámora feledteti, milyen alapvető kulturális ügyekre nem jutott pénz az utolsó másfél évben. Milyen filmeket nem sikerült befejezni vagy elkészíteni, milyen intézmények vegetálnak vagy szűntek meg. A választások előtt alig egy évvel ez mindenesetre ügyes húzás.