A Sárfehér

Lugas

Ó, a Sárfehér először is a nyelvi reflexiókat szabadítja el: sárarany, sárfehér, sárhajú. Sárlik. De sárkerep, sárkór, sárfűz és sártök. Aztán sármány és sármálinkó – a ’sár’ itt, bizony, ellentétben az általánosan használt ’sár’ főnévvel, amely ugye a „víz által többé-kevésbé meglágyított, híggá tett földet” jelenti, mondja a Czuczor–Fogarasi-szótár, „kivált ha azt a járók lábai, a szekerek stb. föltiporják”, szóval a régi ’sár’ itt mindenütt elavult melléknévként szerepel. Jelentése a ma használatos fő színek egyike, a sárga. „És az ő fején alácsignek és fignek vala számtalan szörnyű sár gyíkok”, írja a kódexíró a Góry-kódexben. A ’sárarany’ például, amely Móricz Zsiga bátyánk óta közismert, „egy darabban termett legfinomabb arany, alkalmasint a legtisztább sárga színből”. Ahogy az egy Szent László királyról való XV. századi énekben szerepel:
„Olaj származik koporsódból,
Tetemed foglalták a szép sáraranyból.”
Sárfehér: régi szőlőfajta neve, amelynek szemei sárgásfehérek és igen édes levűek. „Eredeti magyar szőlőfaj, amely a Bálint- és Juhfarkúval az ismert neszmélyi, a Juhfark- és Furminttal a híres somlai bort szolgáltatja” – üzeni egy régi ampelográfus, Molnár István 1883-ból.
Akkor – és most. Akkor: közismert gyümölcs volt, szerették, szaporították, ültették, szüretelték – ma: szinte csak mutatóban van belőle imitt-amott. Gyakorlatilag eltűnt. Vagy ivott már valaki a Sárfehér szőlő borából? (No, nem az izsáki Sárfehérre gondolok, amelynek semmi köze a mi Sárfehérünkhöz.) Kevesen, hacsak a somlai gazda, Fehérvári Károly egy-két tételéhez nem jutottak hozzá – nincs belőle sehol, nem szűrnek tiszta bort belőle.
Én magam is messziről kezdtem: a Kis-Somlyón hallottam felőle harangozni. De mivel nem találtam (keveset terem, „korszerűtlen”, „rúgós”, nem szaporítják, mondták), fellapoztam a régi vincellératyákat: Entz Ferencet, Molnárt és az öreg Pettenkoffert, mert ők még jól ismerték a filoxéravész előtti magyar szőlészeti aranyidőket. És lám: a Sárfehér, pontosabban a Szagos Sárfehér igen népszerű gyümölcs volt, amit ezernyi tájnyelvi változata is bizonyít; Alföldi fehér, Acsai fehér, Ardai, Bátai, Öreg Sárfehér, Szagos Sárfehér, Zsige stb. Erdélyben is közismert volt.
A Szagos Sárfehér, mint valami idejétmúlt hírmondó, 1945 után szép lassan, fokozatosan kiszorult még a Somlóról magáról is – noha Entz 1870-ben még a legfőbb somlai fajtának látta és írta le. „A somlyai úri szőlők majdnem kivétel nélkül Szigeti- és Sárfehérből állanak” – de ez utóbbi másfelé is igen népszerű volt. Egy lengyeltóti levelező gazda lelkesen így nyilatkozott: „a túldunai Sárfehér néven ismert szőlőt bírom dr. Entz Ferencz úr kegyéből. Dr. Kielberger véleményével tartok, ki ezen szőlőt a magyarországi fehér szőlők királynéjának nevezi, minél jobbat sem kül-, sem belföldi nem mutathat, kivéve párját, a Furmintot. Köztük a különbség ez: a Furmint aszik, a Sárfehér sohasem.” A legnagyobb magyar ampelográfus, Németh Márton viszont 1960-ban már a Somlón egyáltalán nem talált Sárfehér-táblákat – az ősi, pontuszi eredetű gyümölcs, a „királyné” eltűnt, visszaszorult, különféle okokból „leírták”. Jelenleg egyedül Fehérvári Károly somlószőlősi gazda állította be újra mindössze kéthektárnyi területen; ő is öregapja régi tőkéiről, a szőlőhegy maradványaiból szaporította fel évek hosszú munkájával, de ma már ígéretesen működik fajtaőrző ültetvénye.
A Sárfehér erős tőkéjű, bogyói középnagyok, fehéressárgák, gyéren pontozottak és átlátszóak (vékony héjúak). Leveses, édes, fűszeres a gyümölcse is – ezt a karakterológiát viszi át fajtaborába is. (Édességére jellemző, hogy az ampelográfiai intézet egyik hajdani munkatársa a magyar borszőlőfajták közül a Sárfehéret találta a legalkalmasabbnak mazsolakészítésre.) Virága nőjellegű, ezért a porzás miatt kevert ültetvényben kell telepíteni (a Somlón a Furminttal), a régi gazdák országszerte váltósorba tették a Mézesfehérrel és a Kadarkaszőlővel. Bora illatban gazdag, zamatos, vékony, finom savú, eléggé harmonikus – jelzi ampelográfiájában Németh Márton. Én a Fehérvári-féle 2002-es somlai Sárfehéret kóstoltam: egyszerűen a somlai borpalettán is különös fajtasajátosságú ital. Úgy gondolom, hogy ebben a szikár és szigorú borversenyben, amely ma zajlik Magyarországon (is), a Sárfehér egyszerű, de nélkülözhetetlen karakterszerepre van (volna) kárhoztatva. Markáns jellemszínész: nem mintha nem volna képes alkalomadtán előbbre lépni, de a színpadi háttérmunkában jobban érzi magát. Először is a Somlóhoz képest szokatlanul erős, fűszeres illatot ad. Aztán sötétebb színárnyalatú is – erős olajosságú, hosszú szólamú, de még háromévesen is éppen hogy elsimult tónusokkal. Ennek ellenére a klasszikus somlaiak közül (Furmint, Hárslevelű, Olaszrizling, Juhfark) talán a legkönnyebb italnak találtam („vékony”). Kóstolás közben azt is szem előtt tartottam, hogy a régi öregek is házasításra telepítették, s talán nem véletlenül – egy száraz, de mégis édesebb és illatosabb borról alkotott világkép reprezentánsa lehet. Feloldódhat, odaadhatja magát egy nagyobb ívű előadásban, egy olyan cuvée-ben, amelyről a régi források is beszélnek: a Furminttal és a Juhfarkkal házasítva, kikísérletezve, kicsiszolva az optimális arányokat. De addig se feledjük, ha esetleg hozzájutunk: egy korty a somlai Szagos Sárfehérből – egy csepp a magyar Dunántúl géniuszából.